William Gibson: Neurománc
Valhalla Páholy, 1999, 305 oldal
Hiába tartják a cyberpunk atyjának, William Gibson nem rajong különösebben a meghatározásért, mert fogalma sincs, hogy az öt-hat különböző cyberpunk-definícióból vajon melyik az igazi. Szerinte első regényének időzítésével csak szerencséje volt, kizárólag az tartja disztópikusnak a történetet, aki teljesen védett és boldog életet él, írás közben pedig úgy érezte, néhány deszkából próbál összetákolni egy olyan autót, ami képes lehagyni egy Ferrarit. Gibson már 30 évvel ezelőtt politikai aktivistának álló hackerekről, mátrixról és keresőprogramokról beszélt, és az egész életet meghatározó digitális világot vizionált, pedig a nyolcvanas évek elején az internet alig volt több, mint néhány bátor elképzelés, és kezdetleges egyetemi kommunikációs rendszer. 1984-ben ezen a napon jelent meg a Sprawl-trilógia profetikus első kötete, a címe ellenére nem szerelmes történetet kínáló Neurománc, ami olyan sci-fi íróvá tette szerzőjét, aki tényleg látta a jövőt.
Miről szól?
Case, a 24 éves, szuicid hajlamú, drogfüggő konzol cowboy klasszikus hibát követ el. Megbízóit lopja meg, akik bosszúból egy orosz gombaméreggel roncsolják szét idegrendszerét, kiűzve őt ezzel a cybertér paradicsomából, és megakadályozva, hogy a munkáját végezze. A biztos haláltól egy utcai szamuráj, Molly Millions menti meg, aki megismerteti az Armitage fedőnevű volt katonatiszttel. Új ismerősének segítségével Case visszanyeri képességeit, ám a gyógyulásnak ára van – a fiú ismét mérgekkel a szervezetében kénytelen létezni, visszanyert képességeivel pedig Armitage küldetéseiben kell részt vállalnia. Az akciók során Case és Molly egyre mélyebbre ás az exkatona múltjában, a nyomok pedig egy Wintermute nevű mesterséges intelligenciához vezetnek, akinek egyetlen célja van, a Turing-törvényt áthágva összeolvadni másik felével, Neuromancerrel. Ehhez pedig tőlük vár segítséget.
Összegyűjtöttük nagyon sok Neurománc-borítót, erre érdemes megnézni>>
A Neurománc úgy robbant be a science fiction szcénába, mint egy szupernova, fogalmazott Gibsonnal készített interjújának bevezetőjében az amerikai irodalomkritikus, Larry McCaffery (in: Across The Wounded Galaxy: Interviews with Contemporary Science Fiction Writers, 1991). A becsapódás hullámai azonnal felkavarták az addig elszigetelt szcénát, és útjára indították a cyberpunk mozgalmat. A regény Gibson egyes írókollégáit egyenesen arra sarkallta, hogy kijelentsék, új típusú sci-fi bukkant fel, vagyis a hétköznapi ezzel elavulttá vált. (A műfaj leghangosabb szószólója Bruce Sterling volt, aki 1986-ban cyberpunk antológiát jelentetett meg Mirrorshades címmel.) A közeljövő urbánus, disztópikus helyszínein játszódó, a városi punk szubkultúra haragjából inspirálódó, számítógépes hálózatokkal létrehozott ember-gép interfészt vizionáló cyberpunk igényt tartott rá, hogy az új generáció hangjaként ünnepeljék. Néhány kritikus szerint viszont nem volt más, mint az, aminek a brit zenei sajtó a shoegaze popot nevezte – a szcéna, ami önmagát ünnepli.
Adatok tánca
A korszakalkotó regény előtt Gibson mindössze néhány novellát jelentetett meg, ám már ezekben felbukkant a Neurománc néhány eleme és szereplője. Az utcai szamuráj, Molly Millions figuráját az 1981-es Johnny Mnemonic-ból ismerhettük, a kibertér fogalma pedig az 1982-es Izzó krómban került elő először. Első regényével Gibson azonnal a műfaj csúcsára ért, ő volt az első, akinek sikerült begyűjtenie a sci-fi irodalom szentháromságát, vagyis a Nebulát, a Hugót, és a Philip K. Dick-díjat. 1986-ban megjelent a Sprawl-trilógia második része a Count Zero (magyar fordításban Számláló nullára, 1993), majd két évvel később a Mona Lisa Overdrive (magyar fordításban azonos címen, 1994), az első rész, a Neurománc pedig ma már több mint hétmillió eladott példánynál tart világszerte.
Mikor egy amerikai sci-fi író és szerkesztő, az ígéretes tehetségek után kutató Terry Carr megkérdezte Gibsont, hogy akar-e regényt írni, ő felelőtlenül igent mondott, pedig úgy érezte, még legalább négy-öt évre van egy saját regénytől. Egy novella megírása is hónapokig tartott neki, ezért amikor elakadt a munkával nagyon megrémült – fogalma sem volt, hogy fogja megtölteni a lapokat szöveggel, sőt arról sem, egyáltalán hány oldalasnak kell lennie egy kéziratnak.
Az űrhajó-űrutazás vonalon mozgó korabeli sci-fi állóvizének megzavarása, és a regény látomásos ötletei miatt a Neurománc kirobbanó siker lett – a kritikusok forradalminak, hátborzongatóan kidolgozottnak, művészeti kinyilatkoztatásnak nevezték. Erősen metaforikus prózájával olyan világot teremtett, melyben adatok táncolnak és adnak randevút a tudatalattinak, az emberi memóriát gépek irányítják, az információs rendszerek pedig elképzelhetetlenül komplex entitásokká olvadnak össze és kerekednek felül mindenen, ami emberi. A Neurománcban megjelenik a sokk, ami a digitális világ hétköznapi életre gyakorolt hatásából ered, és már a nyolcvanas években felvillan napjaink úgynevezett rohanó és érzékszervileg erősen túlterhelt világa. Gibsonnál a számítógépek az emberi memória metaforáiként működnek, kaleidoszkópszerű jeleneteiben pedig nem-emberi, és nagyon is valós keveredik. A regényben designer drogok, CD-k és VRC-k, számítógépek, videojátékok vibráló és ma már hétköznapinak (sőt elavultnak) számító sokasága vonul fel, ám az óriási techzűrzavarban mindig az egyén kapja a legnagyobb hangsúlyt. A legfontosabb kérdés, hogy meddig nevezhetünk valamit emberinek, hogyan hat a technológia az egyén életére, és hogyan definiálja a memóriánk azt, akik vagyunk.
Neuromancer magyarul
A regény első magyar fordítása 1992-ben jelent meg a Valhalla Páholy kiadásában, a megjelenés körülményeiről és a cyberpunk jelentőségéről a fordítót, Ajkay Örkényt kérdeztük.
Ajkay a kilencvenes évek elején, egy számítógépes kalandjáték formájában találkozott először a Neurománccal, az igazi irodalmi találkozásra azonban a brit kiadás beszerzéséig várnia kellett. „Hamar kiderült, hogy a játéknak alig van köze a regényhez, és az is nyilvánvalóvá vált, hogy a regény világa sokkal izgalmasabb. Korábban is kedveltem a sci-fiket, de ennél a könyvnél úgy éreztem, az általam ismert klasszikus sci-fi művekhez képest egészen más hangon szól, új irányokat rajzol, más távlatokat nyit meg. Nem tudom, hányszor olvastam, de hogy minden sorát nagyon sokszor, az biztos.” Már az angol kiadás első fejezetének olvasása közben felmerült benne a fordítás ötlete, ám kezdő fordítóként fel sem mérte, hogy mire vállalkozott. Az ismertebb kiadóknál nem járt sikerrel, ám a Valhalla Páholy felfigyelt rá, és hosszú hónapok munkájának eredményeként a kötet végül náluk jelent meg, a Boros-Szikszai páros borítójával. A fordító megtartotta volna a Neuromancer szójátékát (neuro+necromancer), mert a magyarosított cím szerinte nem kapcsolódik a történethez, és „talán még téves asszociációkat is kelthet”.
Szövegeinek strukturális sajátosságai, kulturális vetületei és sokrétűsége miatt Gibsont kifejezetten nehéz jól fordítani, meséli Ajkay, a Neurománc pedig máig a szerző legsűrítettebb, legfeszesebb és legrétegzettebb regénye. „Irodalmi értelemben a cyberpunk mérföldkő volt a maga idejében, nyers racionalizmusával és ijesztően valósnak ható perspektíváival alaposan feldúlta és forradalmasította a sci-fi korábbi klasszikus és bizonyos értelemben naivabb világát. A Neurománc megfelel ugyan a cyberpunk később kanonizált sémáinak, de ezeket a sémákat részben pont ez a regény alakította ki. Ha az olvasó e sémákon túllépve másik megközelítést választ, akkor valószínűleg több lehetősége nyílik felfedezni a regény belsejét, titkait, de ezek többféleképpen is értelmezhetők.”
A gibsoni szöveg értelmezéséhez az angoltudás önmagában kevésnek bizonyult, a regény kikényszerítette a kutatást. A kilencvenes évek elején a lehetőségek erősen korlátozottak voltak, online források nem álltak rendelkezésre, nem volt Google, se Wikipédia, kutatásra legfeljebb a könyvtárban volt lehetőség. „Igazi segítséget végül az jelentett, hogy sikerült felvennem a kapcsolatot a szerzővel, aki faxon folytatott levelezéssel türelmesen megválaszolta a kérdéseimet.” A szlenget is a szerző segített megfejteni, sőt a korábbi angol és nemzetközi kiadásoktól eltérő módon azt is felajánlotta, hogy ír egy utószót a magyar kiadáshoz. „Fontosnak – és jó alkalomnak – tartotta, hogy a több évtizeden át hidegháborús ellenpólusként tudatosult Szovjetunió megszűnésére reagáljon, pláne egy olyan kiadásban, amely az egykori „ellentábor” egyik országában készül bemutatkozni. Az külön nyereség, hogy így a szerző és a regény bizonyos aspektusai is közelebb kerülhettek a hazai olvasókhoz.”
Az 1992-es első kiadást 1999-ben egy újabb követte, amihez Ajkaynak annak idején nem volt lehetősége hozzányúlni – úgy véli, ez a kiadás sikerült a leggyengébben. „Az első kiadás utáni években az elismerések mellett sok kritika is érte a fordítást. Közben telt az idő, gyarapodtak a fordítói tapasztalataim is, és minél többször olvastam el a saját munkámat, annál több ponton éreztem a kritikák jogosságát és fogalmaztam meg magamban a jobb megoldást. A net időközbeni fejlődése pedig lehetővé tette a korábban ködös elemek, utalások pontosabb feltérképezését, így a harmadik kiadásnál már ragaszkodtam hozzá, hogy átírhassam a régi szövegemet. Ez hol vicces, hol bosszantó, de eredményes és sokat tanító munka volt.” A harmadik kiadás végül 2005-ben jelent meg a Szukits Kiadónál, első olvasáshoz Ajkay mindenképpen ezt a változatot ajánlaná.
A Neurománc abban az időben íródott, mikor a lepusztult, ipari táj még meglepően újnak, és nem unásig ismételt sci-fi klisének számított, ráadásul nyelvezete miatt is jócskán kilógott a korabeli tudományos-fantasztikus regények közül. Irodalmi igényességgel festette le a mátrixot, az egymásba fonódó hálózatokról pedig létező tájakként mesélt, ám Gibsont senki sem vádolhatta azzal, hogy regényének helyszíneihez az 1982-es Szárnyas fejvadászból kölcsönzött ötleteket. Az író csak a könyv befejezése után nézte meg a filmet, ugyanis attól félt, sokkal jobb lesz annál, mint aminek kigondolására ő valaha is képes lenne. Állítása szerint már az első percei jobbak voltak.
A Sprawl-trilógia első részének sztorija a technológiai szingularitás kezdeti pillanataiban játszódik, vagyis abban az időben, amikor értelmet kezdett nyerni a mesterséges intelligencia. Gibson már 1984-ben hacker aktivistákról írt, pedig a való életben még felület sem volt, ahol komolyabban hackerkedhettek volna. A regénybeli Moderneket mégis akár a mai Anonymus előképének is tekinthetjük. Bár a Google-hoz nem elektródákkal kapcsolódunk, a Hosaka nevű keresővel Gibson a guglizást (vagy legalábbis valami ahhoz hasonlót) is definiálta, évtizedekkel a kereső piacra dobása előtt.
Hiába tekintenek sokan próféciaként a Neurománcra, Gibson szerint nem szabad elfelejtkezni arról, hogy a sci-fi írók nem jósok, hiszen a jósok próféciái hamisak. Ha figyelmesen elolvassuk néhány egyéb írását, rájöhetünk, hogy mennyi mindenben tévedett. Attól, hogy a Neurománc egy internethez hasonló dolgot jósol, még egyáltalán nem az internetről beszél, ő pedig csak szerencsés volt, mert az általa jegyzett, digitális világot tárgyaló könyv jelent meg először. Írás közben végig azért szorított, nehogy a hasonló témáról író többszáz másik szerző könyve jelenjen meg korábban, hiszen az, hogy a jövőről mások is ugyanazt gondolják, mint ő, teljesen egyértelmű volt számára.
„A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején”
Írás közben arra törekedett, hogy az általa használt szleng hitelesnek tűnjön, a legtöbb egzotikusnak vagy furcsának ható szó és kifejezés viszont nem a saját képzeletének szüleménye – a motoros szubkultúrában és a kanadai drogdílerek közt használt nyelvből ered. Bár a történet egy része a japán Chiba városában játszódik, Gibson a regény születése előtt nem járt az országban. A japán díszletet mégsem hasraütés-szerűen alkotta meg, az utcaneveket például a japán légitársaság tájékoztatójából kölcsönözte. Munka közben fogalma sem volt Chiba tényleges földrajzi elhelyezkedéséről, ezért a kötet megjelenése okozott neki néhány izzasztó percet. Csak akkor könnyebbült meg, mikor kiderült, hogy a valóság és a képzelet szüleménye ezúttal egy és ugyanaz – a város tényleg egy félszigeten fekszik, épp ahogyan megírta. Hiába ír kibertérről, Gibsonnak saját bevallása szerint fogalma sincs arról, hogyan működik egy számítógép, de remekül használja a különböző beszélgetései során elcsípett szavakat. (A vírusprogram kifejezés például egy Pentagonban dolgozó számítógépes szakértőtől származik.) Nem akart a történet minden eleméhez részletes kommentárt fűzni, nem kapunk magyarázatot például arra sem, hogy miért robbant ki a Neurománc jelenjét megelőző III. világháború – a szerző szerint az effajta részletező irodalom a sci-fiben nem működik, és csak megzavarja az olvasó saját értelmezését. Kifejezetten tiltotta, hogy a regény fordításai lábjegyzetet vagy kislexikont tartalmazzanak, mert úgy vélte, meg kell hagyni az olvasónak a felfedezés szabadságát.
Prózája olyan újító sci-fi szerzőkével mutat rokonságot, mint Alfred Bester, Philip K. Dick vagy Samuel Delany, de a sci-fin kívüli is számos helyről inspirálódik. Például Dashiell Hammett hard-boiled regényeiből, Robert Stone könyveiből és a negyvenes évek film noirjából, valamint előszeretettel használja a popkultúra, szleng, tudomány, történelem és sötét humor pynchoni keverékét is. Amellett, hogy Gibson Thomas Pynchont tartja az egyik kedvenc írójának (sőt, mitikus hősének), őt tekinti a cyberpunk előfutárának is. A regény Süvöltő Ököl nevű szereplőjét a The Viletones nevű torontói punkegyüttes azonos című dala inspirálta, Lou Reed művészetének rémálomszerű városi jelenetei pedig legalább akkora hatással voltak rá, mint bármelyik íróé. (A Híd-trilógia 1999-es befejező része például egy Velvet Underground-dal hatására kapta az All Tomorrow’s Parties címet.)
The Viletones - Screaming Fist
Gibsont egyáltalán nem zavarja, hogy olvasói nagy része képtelen dekódolni az írásaiban elszórt popkulturális utalásokat, sőt, még élvezi, hogy a szöveg a legtöbb olvasója előtt megfejtetlen marad. Egy Paris Review-nak adott 2011-es interjújában arról beszélt, hogy ha ma visszatekint a Neurománcra, „Szappantartó Derby-n induló autót” lát. Miközben írta, úgy érezte, alig néhány deszkája és régi biciklikereke van, mégis olyasmit kellene építenie, ami versenyezni tud egy Ferrarival. Pontosan tudta, hogy a kész mű nem fog száguldani, ám számára is meglepő módon a történet a mai napig fut. Miután befejezte, nem gondolkodott azon, hogy mit jelent, amit leírt, vagy, hogy egyáltalán van-e bármi értelme, de még csak különösebben büszke sem volt magára. Egyetlen dolog járt a fejében miután túl volt az elsőn, az, hogy most már tudni fogja, hogyan kell igazi regényt írni.
Info, adat, kiber
A gibsoni kiberuniverzumot egy vancouveri videójáték-terem inspirálta. Az 1972 óta a kanadai városban élő író épp a Granville Streeten sétált, amikor az egyik ilyen teremben a konzoljátékokba egész testükkel belefeszülő kölyköket pillantott meg – látta a szemükben a képernyő villódzását, és érezte, hogy legszívesebben belépnének a játékba. Számítógépekkel foglalkozó ismerőseihez hasonlóan ő is hisz abban, hogy a képernyők mögött egy titokzatos tér van, és abban is, hogy ez a fiktív tér igazából egyetlen univerzum. A külvilágot teljesen kizáró gamerektől, egy buszmegállóban látott Apple-plakáttól, és az akkor még csak futurisztikus koncepciónak tűnő internettől inspirálódva már csak a képernyők mögött lakozó univerzum nevét kellett kitalálnia. Sem az infotér (infospace), sem az adattér (dataspace) nem tűnt elég érdekesnek, viszont harmadik ötletként megszületett a kibertér (a kiber előtag a kibernetikából származik), ami úgy hangzott, mintha jelentene is valamit, ezért Gibson megtartotta. „Cybertér. Akarattól független hallucináció, melyet minden nemzetből törvényes felhasználók milliárdjai tapasztalnak naponta, egészen a matematikai fogalmakat tanuló gyermekekig... Az emberi rendszer összes számítógépének bankjaiból származó adatok grafikus megjelenítése. Hihetetlen összetettség. Az elme nem-terébe nyújtózó fényvonalak, adatok nyalábjai és csoportjai. Mint a távolodó városi fények...” – definiálta saját neologizmusát a Neurománcban. Gibson azt akarta, hogy bárki szabadon használhassa a kifejezést, és bízott abban, hogy az Oxford-szótárba is bekerül majd, ezért amikor a nyolcvanas évek végén egy amerikai cég, az Autodesk megpróbálta levédetni, felvette a harcot ellenük. A cég végül az „Autodesk Cyberspace” kifejezést védette le, a kibertér pedig évekkel később saját szócikket kapott a szótárban.
A Neurománcot a képregénytől a rádiójátékon át az operáig számos műfajba adaptálták. Billy Idol 1993-ban megjelent, és hatalmasat bukó konceptalbuma a Cyberpunk címet kapta (rajta természetesen egy Neuromancer című dallal), a U2 pedig a Zooropához inspirálódott a regényből.
Billy Idol - Neuromancer
Egyetlen fontos műfaj hiányzik az adaptációk sorából, a film. Gibson jó barátja, A kocka és a Hibrid rendezője, Vincenzo Natali régóta szeretné vászonra vinni a regényt. A forgatókönyv vázlata már évekkel korábban elkészült, a rendező pedig 2013-ban októberében arról beszélt, hogy továbbra sem adta fel a projektet, a forgatást már csak egyetlen, de nagyon is fontos szempont hátráltatja, a pénzhiány.
Gibson sosem barátkozott meg azzal, hogy kultfiguraként tekintenek rá, és bár sejti, hogy ez azért nem olyan rossz, mint igazi celebnek lenni, néha mégis úgy érzi, legalább annyira borzasztó. A nagy sci-fi eseményeket sem kedveli, mert azokon épp úgy érzi magát, mint Billy Idol, akihez a nagymamák akkor is odamennek autogramot kérni az unokájuknak, ha szakadt cuccokat és fordított keresztet visel. A cyberpunk jelző sem lett a kedvence, hiszen annyian, és annyiféleképpen definiálták már, hogy fogalma sincs, mit is jelent valójában. Ha valamitől ódzkodott írói pályafutása alatt, az a beskatulyázás volt, úgyhogy a figyelem, amit a regény időzítésénél szerencsének érzett, a cyberpunk szubkultúra felbukkanásával inkább terhessé vált számára. Sosem akart cyberpápa lenni, csak az érdekelte, hogy jó könyveket írjon.
A Neurománc 1984-ben megkerülhetetlen és korszakalkotó volt, a mai olvasó számára viszont nem más, mint egy közepesen izgalmas történet, teljesen mindennapos digitális köntösbe csomagolva. Pedig publikálását követően még a számítógépes szakemberek sem hittek abban, hogy lesz valaha elég sávszélesség ahhoz, hogy a könyv vízióit a gyakorlatban is megvalósíthassák. Elég nagyot tévedtek.
