Kicsoda Szvetlana Alekszijevics?
A valóság mindig mágnesként vonzott, kínzott és hipnotizált, ezt szerettem volna megragadni a papíron, foglalta össze ars poeticáját egy korábbi interjújában Alekszijevics. Az írónő a világot egyéni hangok kórusaként és a mindennapos, apró-cseprő dolgok kollázsaként érzékeli, könyveiben a második világháborúról, a szovjet-afgán háborúról, és a csernobili katasztrófáról mesél, olyan pontosan és alaposan, ahogy csak egy oknyomozó újságírótól telik.
Szvetlana Alekszijevics fehérorosz apától és ukrán anyától született 1948-ban, az ukrán Ivano-Frankovsk városában. Miután katona apja leszerelt, a család egy belorusz faluban telepedett le, ahol a szülők tanítóként dolgoztak. Nagyon korán az írás felé fordult, már iskolai évei alatt írt verseket, és cikkei jelentek meg az iskolaújságban. 1967-ben beiratkozott a minszki egyetem újságírói szakára, egyetemi évei alatt számos díjat nyert. Diploma után a nyugat-fehéroroszországi Bereza városába küldték, hogy a helyi újságnál dolgozzon.Abban az időben Alekszijevics a helyi iskolában is tanított, és kétféle karrierlehetőség állt előtte. Választhatott, hogy továbbviszi-e szülei hivatását, vagy teljesen az újságírás felé fordul, ám az élet döntött helyette. Kapott egy felkérést egy minszki újságtól, néhány évvel később pedig már a Neman című irodalmi folyóirat tudósítója volt, és hamar a non-fiction rovat vezetője lett.
Számos különböző műfajban kipróbálta magát, írt esszét novellát, riportot, végül az ismert fehérorosz író, Ales Adamovics könyvei segítettek a döntésben. Alekszijevics egy olyan irodalmi módszert keresett, amellyel a lehető legvalóságosabban írhatná le a történéseket, Adamovics pedig teremtett I'm from the Fiery Village és The Book of the Siege című könyveivel épp g ilyen új műfajt teremtett. Az új műfajra a szerző többek között a „kolletívregény”, „regényoratórium” és az „emberek beszélnek magukról” kifejezést használta. Alekszijevics máig őt tartja a fő tanárának, aki segített megtalálni a saját útját.
1983-ban befejezte A háború nem asszonyi dolog című könyvét, de két évig egyetlen kiadó sem kért belőle. Az írónőt pacifizmussal, naturalizmussal és a hősi szovjet asszonyok semmibevételével vádolták, az ilyen vádaknak pedig azokban az időkben nagyon súlyos követezményei voltak.(A könyvből később nagysikerű színházi előadás, és dokumentumfilm-sorozat készült, utóbbi elnyerte a lipcsei filmfesztivál Ezüst Galamb-díját) A helyzetet súlyosbította, hogy I've Left My Village című első kötetéért már antiszovjet érzelműnek bélyegezték meg. A Kommunista Párt Belorusz Központi Bizottságának parancsára a kötetet megsemmisítették, Alekszijevicset pedig kormányellenes és antikommunista nézetei miatt munkája elvesztésével fenyegették. Annak sem örültek, hogy az írónő nem tagja a pártnak. Gorbacsov hatalomra kerülése után azonban új szelek fújtak, és A háború nem asszonyi dolog 1985-ben egyszerre jelent meg Minszkben és Moszkvában, és tette híressé szerzőjét. Az Alekszijevics által „regény-kórusnak” hívott kötetben asszonyok vallanak második világháborúról.
Szintén 1985-ben jelent meg a The Last Witnesses: 100 Unchildlike Stories, amelyben Alekszijevics a kritikusok szerint felfedezte a „háborús próza műfaját”. A publikálás ennél a könyvnél sem volt egyszerű, hiszen a gyermekek és asszonyok háborús beszámolói sem feleltek meg a korszak ideológiai szabályainak.
Könyveit 35 nyelvre lefordították, magyarul eddig A háború nem asszonyi dolog és a Fiúk cinkkoporsóban című regénye jelent meg. Előbbi a Zrínyi Katonai Kiadónál 1988-ban, utóbbi az Európánál 1999-ben. Az Európánál hamarosan megjelenik Elhordott múltjaink című kötete.
