C+
Alistair MacLane: Zebra kutatóállomásPark, Budapest, 2008, 336 old., 2542 HUF.
Ami Tom Clancy a huszadik század végének (mert már nem faktor), az volt MacLane a hidegháborúnak: a hidegről bejött kémek lélekölő ténfergésének romantizálója, a láthatatlan harc élvezhetővé varázslója. A Zebra kutatóállomás (Ice Station Zebra) a II. világháború utáni kémirodalom klasszikusa, egyben whodunit-krimi. Az egy dolog, hogy elszállt felette az idő, egy 1963-ban kiadott könyv esetében ez nem meglepő, ám sajnos krimiként sem löki hanyatt az olvasót.
Az amerikai és a brit kormány sarkköri időjárás-elemzéssel foglalatoskodó bázisa, a Zebra Sodródó Kutatóállomás titokzatos robbanások hatására kimozdul helyzetéből, és elnevezéséhez híven valóban sodródni kezd az Északi Sark jégmezején, méghozzá egy olyan zónába, amelyet lábon vagy akár csak szárazföldi járművel megközelíthetetlen (MacLane fantasztikus plasztikusan ábrázolja a civilizált ember számára elképzelhetetlenül kemény körülményeket (ez a legjobb a könyvben), az Északi Sark kegyetlenségét - ez nem a vasárnap délutáni pihengetés közben tévén stírölt csendes-rendes-pingvinbámulós sítúra, hanem a szüntelen jégviharok, a mínusz ötven fok és lábad alatt két méterenként megnyíló biztos halál jégpokla.) Egyedül az amerikai haditengerészet legmodernebb tengeralattjárója képes a Zebra vélt feltalálási helye közelébe jutni, de ők is csak a több tíz méter vastag jégsapka alatt, a Jeges-tenger gyilkos, éjsötét vizében. Mikor aztán nagy nehezen sikerül bemérniük a kutatóállomást, lyukat robbantani a jégbe és takaróba burkolni a túlélőket, a tengeralattjáróval küldött elhárítótiszt, a regény főhőse kénytelen konstatálni, hogy a Zebra nyolc halottját valaki eltette láb alól, és a gyilkos értelemszerűen a túlélők között van. A tengeralattjáró elindul hazafelé, ám a fedélzeten szabotázs szabotázst követ.
63-ban ez egy csúcs technothriller lehetett, de mára a technológia olyannyira megváltozott, hogy a tengeralattjáró leírása - és MacLane szerelmes a gép jellemzőinek taglalásába - borzasztó anakronisztikusan hat. Kiveszi az embert (értsd: téged meg engem) a történetből. Mint említettem, a szerzőnek sikerül a sarkköri horrort átéreztetnie velünk, ám abban a pillanatban, hogy MacLane a könyvet klausztrofób Agatha Christie-regénnyé degradálja - tehát amint megindulnak hazafelé -, saját maga alól rántja ki a szőnyeget, ugyanis csapnivaló krimiíró. A legnagyobb hibát követi el: egyetlen egy figuráról igyekszik csak elterelni a gyanút, olyan hévvel, hogy már az első perctől nyilvánvaló, hogy ő a gyilkos! Az ember ilyenkor gyanakodni kezd: nem létezik hogy az író ennyire hülye legyen... Barátaim és szomszédaim, bizony hogy létezik.
Zebra helyett ajánlom a Navaronét vagy a Kémek a sasfészekbent. A Partvonal hozta ki őket nemrégiben, a Zebrával egyetemben, ráadásul mindegyiknek jó a militáns színvilágú, hangulatos borítója.
