Általában a sorozatok egyik rákfenéje, hogy az ígéretes kezdet után a széria elfárad, befakul, kifullad. A Vörös veréb-trilógia harmadik része viszont szerencsére NEM ilyen, és egészen az utolsó oldalakig képes a kellő fordulatszámon pörögni és a végkifejletet illetően kétségek között tartani az olvasót.
Jason Matthews: A Kreml jelöltje
Fordította: Orosz Anna, Agave Könyvek, 2018, 480 oldal, 3980 HUF
A fonalat nagyjából ott csípjük fel, ahol a második résznél leejtettük – egy kis kitérővel. A Kreml jelöltje című kötet ugyanis (olvass bele ITT) egy flashbackkel indít, melyben még „verébként”, azaz az orosz titkosszolgálat által csábításra kiképzett ügynökként tűnik fel Dominyika. A helyszín egy moszkvai hotel, a célpont pedig egy haditengerészeti főhadnagy, aki ígéretes jövő előtt áll az Egyesült Államokban. Az orosz külföldi hírszerző szolgálat (SZVR) számára mindennél fontosabb, hogy kompromittálni tudja a tisztet (aki történetesen nő), hogy aztán értékes információforrásként beszervezze a saját állományába.
A tényleges cselekmény ugyanakkor jó 10-15 év múlva pörög fel, amikor Dominyika már kilépett az államilag kiképzett kurtizán szerepköréből, és egyszerre két vasat tart a titkosszolgálati tűzben. Sikeres műveleti akcióinak köszönhetően egyrészt nagyon közel áll ahhoz, hogy az SZVR igazgatója legyen, és bekerüljön az orosz elnök körüli legszűkebb döntéshozói körbe, másrészt továbbra is szorgalmasan szállítja az infókat CIA-s barátainak, köztük a számára érzelmileg legfontosabbnak Nate Nash-nek.
A szerelmi szál talán az, amit a leginkább visszavett ebben a részben Jason Matthews, ami nem azt jelenti, hogy a látszólag két ellentétes oldalon tevékenykedő ügynök ne vívódna és szenvedne a másik hiánya (vagy éppen jelenléte) miatt, mégis ez a cselekményszál most mintha kicsit hátrébb szorult volna. Ez viszont kifejezetten jót is tett a plotnak, amely így is iszonyú szövevényes (viszont nem kusza!), és épp eléggé fenntartja a figyelmet. Ahogy ugyanis Dominyika egyre feljebb jut a titkosszolgálati ranglétrán, egyre több bizalmas információ birtokába jut, ami alapból neki csak jó lehet, hiszen az infó továbbadásával szabotálhatja Putyin embereinek akcióit, viszont sokkal nagyobb a lebukás veszélye is. A konspiráció és a dekonspiráció száz százalékon pörög, fejek hullanak a porba, tehetséges epizodisták halnak szörnyű halált, miközben mindenki versenyt fut az idővel.
A CIA igazgatója ugyanis váratlanul életét veszíti (halálának körülményei első körben nem ébresztenek senkiben gyanút), és három jelölt is verseng azért, hogy a helyére kerüljön. A címből már sejthető, hogy az egyik a Kreml embere, és ha megválasztják, akkor az Amerikának dolgozó ügynököknek, így Dominyikának is annyi. Matthews megint megmutatta, hogy a több évtizedes CIA-s tapasztalata nem kamu, és képes volt arra, hogy iszonyú izgalmasan felépítsen egy olyan sztorit, melynek a látszat ellenére nagyon sok vesztese lehet. Hogy mennyire életszagúra sikeredett a könyv, az akkor tudatosult, amikor megjelent ez a cikk, melynek bevezető része nagy vonalakban a kötet egyik fontos jelenetét idézi. Matthews a realisztikus vonalat erősíti azzal is, hogy említés szintjén időről időre belesző egy-egy valóságos esetet is (például a Litvinyenko-gyilkosságot), és nem fáradt azzal sem, hogy orosz elnökként ne magát Putyint szerepeltesse. A végeredmény mindenesetre egy pörgős, sok szálon futó, de nem megbicsakló kémthriller lett, mely a legjobb hidegháborús irodalmi mezőnyt idézi.
