Mulasztással vétkezni

Burden | 2009. augusztus 11. |
B+,

Kemény István: Kedves ismeretlen

Magvető, 2009. 3490,-

 


Kemény István második regénye, a Kedves ismeretlen tizenkét év alatt készült el. A könyv eredetileg Torrington munkacím alatt futott, végül a szerkesztő és a szerző egyezsége alapján nyerte el a végleges címét. A könyvbemutatón - amely a Magvető könyvheti nyitórendezvénye volt - az is kiderült, hogy a regény első mondata szintén efféle közös döntés eredménye. Maga a szerző árulta el, hogy az első mondat, amit 1996-ban leírt így szólt: „Most vannak bent a Nagyok.” A szerkesztő javaslatára mégis egy másik mondat került a szöveg élére: „Kérjük fejezzék be az olvasást!” Ami a Budai Várban működő Korvin Könyvtár hangosbemondóján hangzik el: ez a könyvtár lesz a regény egyik meghatározó helyszíne.

Kemény első regénye, az Ellenség művészete éppen húsz éve jelent meg. Az leginkább valamiféle kísérletező versprózaként meghatározható, ez az újabb regény mesteri kézzel kimunkált, valódi nagyepikai mű. Tökéletes regénynek lehetne nevezni, ha volna ilyen, és ha nem éppen a tökéletes lekerekítettsége lenne az egyik esendősége.

Mint a legtöbb nemzedéki ihletettségű regény, a Kedves ismeretlen is nehezen áll ellen a címkézésnek. Rögtön a könyv fülszövegében találunk néhány javaslatot: olvashatnánk például nevelődési regényként, kalandregényként, sőt akár történelmi regényként is. Ha újabb bélyegeket akarnék felragasztgatni, eszembe jutna még a családregény, vagy a könyv kapcsán gyakran emlegetett barátságregény is, de az is rögtön eszembe ötlik, hogy ezek a megnevezések amennyire felületesek, olyan kártékonyak is. Hiszen nem tágítják, hanem éppenséggel korlátozzák az értelmezés látómezejét, mint ahogy magát a szerzőt sem volna szerencsés pusztán költőként vagy prózaíróként megnevezni. Tiltakozna is ez ellen, ha jelen lenne. Pedig ez utóbbinak mintha mégiscsak több köze lenne a regény értelmezéséhez. Kemény István költőként már-már emblematikus figurája a kortárs magyar irodalomnak, és épp költészetének kettős irányultsága az, ami valószínűleg kikerülhetetlenné tette egy ilyen nagyregény megírását. Verseinek jelentékeny része formailag és tartalmilag szépen lekerekített líra, de legalább ekkora  hányada prózai, hovatovább epikai töredékként hat. S mindez szépen jelzi egy kikívánkozó epikai életmű lehetőségét és igényét.

A Kedves ismeretlen könnyen olvasható regény. A történet szépen van felépítve, az elbeszélő beveti a huszadik század magyar prózájának jól működő technikáit és vívmányait. Nem enged semmilyen megbicsaklást, de nem is kérkedik a tökélyre fejlesztett technikai tudással. Ezzel együtt az elbeszélés módjában, technikájában, hogy úgy mondjam, nincs semmi különösebb váratlanság. Ha csak az nem, hogy olyan elbeszélővel van dolgunk, aki bár E/1-ben szólal meg, mégis inkább valamiféle mindentudó narrátorként jelenik meg. Ez azonban majdhogynem szükségszerű velejárója a főszereplő-elbeszélő Krizsán Tamás jellemábrázolásának. Krizsán Tamás ugyanis alig tesz valamit: figyel, szemlélődik, hétköznapi és bárki számára átélhető eseményekbe sodródik. Igazán szerethető karakter, akit elsősorban érzelmek és benyomások motiválnak.

Maga a sztori a hetvenes-nyolcvanas évek ifjúságának nemzedéki meséje, egy letűnt korszak kissé poros díszleteivel. Ha nemzedéki regényként olvasnám, talán azt is elmondhatnám, hogy ez az egyik legszebb, ami valaha a kezembe akadt, persze, ha a megjelölt korszakot tekintem. Ugyanakkor élek a gyanúval, hogy pont ez a nagyon erős korszakosság az, ami előbb-utóbb a felejtésnek adhatja át ezt a történetet. Hiszen néhány évtized, és alig valaki fog emlékezni a korszakra, amelyben játszódik, s még kevesebbeket fog érdekelni, hogy mivel töltötte az idejét a nyolcvanas évek lézengő értelmiségi ifjúsága.

A regény egyik szépsége ugyanakkor az, hogy a szürke díszletek között olyan alapvető gondolatokat és értékviszonyokat jár körül, amelyek hosszú ideje devalválódni látszanak. Hogy mást ne mondjak, a szeretetről, a barátságról és a heteroszexuális szerelem dilemmáiról van itt szó. Ráadásul úgy, hogy e fogalmakról leperegnek a populáris kultúra által rájuk aggatott ordas közhelyek.

A regény tematikájában visszaköszön néhány, a Kemény költészetéből már jól ismert alapprobléma is. Költészetének gyakori témája a sorssal való találkozás örökös halasztódása, úgy, ahogy a rossz és a jó relációja, valamint a bűn problematikája. Egyik szép példa a szöveg- és műfajközi  átjárhatóságra a következő részlet:

„...de maradjunk a mesteremnél. Az ő halála idején még csak háromféleképpen lehetett vétkezni. Gondolattal, szóval és cselekedettel. Akkoriban még nem lehetett mulasztással vétkezni, azt csak a második vatikáni zsinat vezette be a hatvanas években. A maguk korosztálya már szerencsés, mert vétkezhet mulasztással is.” (384.o.)

Az összevetés kedvéért egy versrészlet A néma H című kötetből:

„ A második vatikáni zsinat legfőbb miseszöveg-változtatásának
kihirdetése az ó-érdligeti templomban. ''Kedves testvérek.
Mostantól ehhez a részhez, hogy ,,sokszor és sokat vétkeztem
gondolattal, szóval, cselekedettel”, hozzátesszük még ezt
is:,,és mulasztással”. Mondjuk tehát...'' Nekem csak a
pesti templomok tetszettek. Az ó-érdligetinek még tornya
sem volt. Nem is templomnak épült. De talán éppen a
mulasztás bűne emelte be aznap végre a római katolikus
Anyaszentegyházba”
(Tíz csillag)


A regényben a bűn legsúlyosabbnak ítélt formája is éppen a mulasztás képében jelenik meg. Mulasztást követ el Krizsán Tamás, a főszereplő-elbeszélő, amikor a Budai Vár királynéi erkélyén nem teljesíti egy szánalomra méltó, lecsúszott apa kérését, aki csupán örömet szeretne szerezni visszamaradott kislányának. De a mulasztás talán a legjellemzőbb attitűdje elbeszélő-főszereplőnknek, amennyiben hagyja sodortatni magát, s habár talán úgy véli, megtehetné, nem veszi a kezébe a saját sorsa irányítását. Az elbeszélés már említett sajátos módja is erre utal.

És itt a "sors" problematikája: a regényben középponti szerepet játszik a Duna, amely démonikus hatalommal bír. A nagy folyam Közép-Európa, illetve az itt élő emberek közös lelke. „Jó démon, csak a hatalma kevés ahhoz, hogy segítsen a rábízott roppant területen. Annyit tud tenni érte, hogy nem hagyja magára.” (140. o.) Úgy tűnik, mintha ebben a közös lélekben lenne maga a „sors”, amiről végső soron mégsem derül ki, hogy micsoda. Minden esetre éppen a Duna démonikus hatalma miatt nem lesz egyértelmű, hogy bűn-e, ha szereplők engedik sodortatni magukat, bűn-e a mulasztás egyáltalán, vagy szükségszerűség.

A jó és rossz relációja ehhez hasonlóan szintén nem olyan egyértelmű, mint azt sejteni lehet. A regény egyik központi szereplője, Patai, első blikkre allegorikus figura. Magát az ördögöt lenne hivatott megjeleníteni a történetben. Látszólagos gonoszsága azonban nem más mint hideg racionalitás, amivel végül is a maga esetlen módján állandóan a jót szolgája. Aztán amikor a saját érzelmi zűrzavara csapdájába esik, éppen olyan ironikus figurára ismerhetünk benne, mint a regény többi kedves szereplőjében.

Olvass minket e-mailben is!

  • Személyes ajánló a legérdekesebb tartalmainkról!
  • Extra tartalom csak feliratkozóknak!
  • Így biztosan nem maradsz le a legfrissebb könyves hírekről!
  • Nem spammelünk, heti 1-2 levelet küldünk.

Könyves Magazin Hírlevél