Tom Wood: A bérgyilkos
Európa Könyvkiadó, 2012, 592 oldal, 3200 HUF
A titkosszolgálatok végre megtanulhatnák, hogy nem túl bölcs dolog maguk ellen fordítani a nekik bedolgozó marcona bérgyilkosokat, mert az ilyesminek mindig sírás lesz a vége. Ez esetben a bűnügyi irodalom persze szegényebbé válna egy roppant népszerű alműfajjal, mely épp az effajta véres tanulságok levonására épül. A világ rendjéhez így bizony hozzátartozik, hogy a CIA, az MI5 és társaik újra és újra elkövessék ezt a végzetes könnyelműséget; a bepöccent gyilokmasinák pedig rendre megbüntessék őket ezért. Legalábbis a filmvásznakon és a könyvek lapjain.
Az angol Tom Wood első regénye megbízhatóan, de meglepetések nélkül táncolja végig a fenti műfaji koreográfiát. Victor, a szófukar és velejéig profi bérgyilkos váratlanul egy szaftos nemzetközi konspiráció kellős közepében találja magát, ahonnan kizárólag hullahegyeken keresztül vezet út kifelé. A sztori sok helyről ismerős lehet, mégis könnyű beazonosítani a Bourne-szériát mint közvetlen előképet. Az arctalan megbízóival leszámoló bérgyilkos figuráját persze korántsem az amnéziás szuperügynököt életre hívó Robert Ludlum vetette be először, ám kétségtelenül az ő munkássága fejti ki manapság a legnagyobb hatást ezen a téren. A szerző halála után tovább hömpölygő folytatások és a kasszarobbantó filmadaptációk mellett Wood regényeinek népszerűsége is kiválóan jelzi ezt a trendet.
Victornak ugyan nincs emlékezetkiesése, mégis „tulajdonságok nélküli ember”, akárcsak Bourne. Múltjáról szinte semmit nem tudunk, vezetékneve ismeretlen, és még az arcvonásait sem érdemes megjegyezni, hiszen egy-egy meló után plasztikai műtétnek veti magát alá. Magányos bérgyilkosunk hasznát is veszi ennek a fene nagy óvatosságnak, mikor akaratán kívül belekeveredik egy poszthidegháborús kémhistóriába. Wood nem pepecsel sokat a felvezetéssel: hősünket egyből azon a baljós bevetésen ismerjük meg, melynek során felborul kispolgárinak addig sem nevezhető élete.
Az „in medias res”-kezdés tökéletes alkalmat szolgáltat arra, hogy az olvasó megismerkedjen Victor különleges képességeivel. A könyv első oldalától fogva nyilvánvaló, hogy – hőséhez hasonlóan – a szerző is az akció során érzi magát elemében. Wood fáradhatatlan aprólékossággal képes jellemezni egy kibiztosított fegyver kattanását, a ropogó bordák zenéjét, vagy épp a húsba hatoló kés anatómiai felfedezőútját. A tűzharcok elültével azonban ugyanúgy kifullad az írói lendület, ahogy Victor is félszeggé válik a hétköznapi élethelyzetekben. Az adrenalinszint és pulzusszám ereszkedésével így fokozatosan előtérbe kerülnek a könyv gyengeségei. Az akciójelenetek gördülékenységét szolgáló tárgyilagos stílus esetlen botladozásként hat a párbeszédek és a lélekábrázolás során. Nem atmoszférateremtő nyelvi szikárságról van itt szó, mint Lawrence Block vagy Cormac McCarthy esetében, pusztán döcögő tőmondatok láncolatáról.
A bérgyilkos veszélyekkel teli világa tehát sablonos motivációval felruházott, kétdimenziós karakterekkel van benépesítve. Épp azért maradhat Victor mindvégig a legplasztikusabb figura – kissé ironikus módon –, mert róla tudjuk meg a legkevesebbet a történet során. Az izgalmas karakterek hiányát márpedig csak részben feledtethetik a menetrendszerűen érkező akcióorgiák és a filmszerűen dinamikus jelenetezés. A három kontinenst behálózó cselekmény ugyan több tucatnyi városba repít el minket, ám a helyszínek sokszor ugyanolyan élettelenek maradnak, mint maguk a szereplők. Szemléletes példája mindennek (legalábbis a hazai közönség számára), mikor a CIA elől bujkáló főhősünk épp a nem létező pesti vöröslámpás negyedben talál menedéket.
Wood becsületére legyen mondva, hogy nem erőlteti túl sem a pszichologizálást, sem a dialógusokat – inkább jó érzékkel arra koncentrál, ami megy neki. Nem véletlen, hogy a majd' hatszáz oldalas terjedelem több mint a felét vegytiszta akciójelenetek teszik ki. Az ezeknek keretet adó szövevényes kémtörténet ugyan nem szolgál semmi újdonsággal, de legalább kellemes fordulatokkal terelgeti egymás felé a távolról induló cselekményszálakat. A morcos bűnöző mellé csapódó törékeny lány figurája persze itt sem maradhat el, ám ez már a műfaj egyik alapkövét jelentő Graham Greene-regény, A merénylet óta kötelező elemnek számít. Wood legalább nem ad hiteltelen, szirupos kifutást ennek a szálnak.
A bérgyilkos tehát végső soron jó kikapcsolódás, ha képesek vagyunk eltekinteni bárdolatlanságaitól. Pont annyira szórakoztató, mint amennyire felejthető. Kicsit olyan érzés, mintha egy akció-thriller forgatókönyvét olvasná az ember, ahol nem a verbális kidolgozottság a fontos, hanem a gördülékeny sztori és az aprólékosan kitalált harci jelenetek. A hírek szerint ezt már Hollywoodban is felismerték, így csak idő kérdése, hogy Victor mikor lép a filmvászon is Bourne nyomába.
Szerző: Jankovics Márton
