Daniel Knauf, Charles Knauf, Patrick Zircher, Scott Hanna: Vasember - Gyilkológép
Kingpin, 2012, 144 oldal, 2990 HUF
Az idén 50 éves Vasembernek ez az első „saját” képregénye Magyarországon. Bár a karakter már a ’90-es évek első felében bemutatkozott itthon néhány Marvel Extra füzetben, illetve az utóbbi években több Bosszú Angyalai kötetben, a Gyilkológép az első, amivel egy kiadó – nyilván nem véletlenül a mozikban futó Vasember 3-mal egyidőben – megkockáztatta, hogy a karakter képes eladni saját magát. Az időzítés oka egyértelmű, hogy miért pont erre a sztorira esett a választás, az kicsit kevésbé.
A Gyilkológép egy tisztességes, szórakoztató szuperhősképregény, de pont a legkevésbé emlékezetes abból a korszakból, ami a Warren Ellis-féle Extremisszel (a Vasember 3 ihletőjével) indult, és a jelen kötet íróinak sokkal izgalmasabb Hauntedjével (a Mandarinnal, mint főgonosz) zárult. Ellenben szép bekötésül szolgál a kiadó korábban megjelentetett, Polgárháború című crossoveréhez, vagyis kontinuitási szempontból megalapozott a választás.
Aki a kötetet azzal veszi kézbe, hogy ez az Extremis, és így szegről-végről a Vasember 3 folytatásának tekinthető, annak nem árt tudnia, hogy Ellis képregényében Tony Stark saját magán is alkalmazta a szert, aminek felhasználói ellen a mozifilmben harcol. A Gyilkológép idejére így a Vasember-páncél egy része a főhős csontjainak üregeiben tárolódik, vagyis Stark egyfajta kiborggá vált.
Már a nyitójelentből majdnem teljesen egyértelmű, hova fog kilyukadni a Knauf irópáros (apa és fia): Starkot valaki gyilkolásra használja fel, mint eszközt, mint fegyvert, kizárva a kiborgból az emberi tényezőt, és csak az általa létrehozott félelmetes arzenált hagyva meg. A főhős nem emlékszik az alkalmakra, amikor páncéljában embereket ölt, viszont a külvilág számára egyértelmű a bűnössége.
Knaufék azt a kérdést feszegetik, hogy hol végződik az ember, és hol kezdődik a gép, mik lehetnek a kettő összeolvadásának morális következményei, milyen felelőssége van a „jövő tesztpilótájának” (Ellis: Extremis) saját zsenijét és találmányait illetően, hogy mennyit ér a csúcsra járatott technológia, ha felhasználása az alapvetően gyarló embertől függ, és hogy ki és hogyan tud felelősségre vonni egy elvileg legyőzhetetlen transzhumánt. Ezeket a témákat persze az írók nem annyira boncolgatják, mint csak épphogy felvetik, ahogy Stark belső dilemmái, konfliktusai is kissé felszíneszek maradnak – a problémákat a műfajnak megfelelően a jó öreg szuperhősös pofánverésekkel oldják meg.
De ha a sztori technokrata, futurista és drámai aspektusai elnagyoltak is, lendületes akcióthrillerként a Gyilkológép kétségkívül működik. Knauféknak van érzékük a történet felépítéséhez, a jelenetek struktúrájához, dinamikájához, a kötet a kisebb bukkanókkal, hiányosságokkal és esetleges logikátlanságokkal (a többi szuperhős inkompetens homokzsákként való használata) együtt is olvasmányos.
Patrick Zircher rajzai illeszkednek a sztorihoz, vagyis semmilyen szempontból nem kiemelkedők, de megbízhatóan hoznak egy korrekt színvonalat, lendületes panelkezeléssel és kissé egyszerű, de kifejező mimikákkal (egyébként szebb lenne a látványvilág kevésbé hivalkodó színekkel, de ezzel nincs mit tenni, ez a korszak velejárója). Aki a moziból kijövet kedvet kap egy Vasember képregényhez, az nem jár rosszul a Gyilkológéppel (mi több, sok szempontból összeszedettebb, mint a film), de az sem árt, ha észben tartja, hogy nem tartozik a legjobbak közé. (A tíz legjobb Vasember-sztoriért ide kattints!)
