Kémes, politikai és gazdasági machinációk, mecha-hadviselés, lovagi csata Artúr király udvarában, a whiskys pohár legalja, a milliárdosból lett hajléktalan, az ember és a gép összeolvadása, és persze az elmaradhatatlan megalomániás, orientális, világuralomra törő gonosz. Végigvesszük az idén ötven éves, hallatlanul népszerű Vasember eddigi legjobb, egyben leginkább meghatározó történeteit. (Elöljáróban: sajnos egyik sem jelent meg magyarul.)
Iron Man 117-119 (1978-1979)
David Michelinie (John Romita Jr. rajzolóval) a 116. számmal vette át a sorozatot Bill Mantlótól (abban még elődje korábban megkezdett sztoriját fejezte be), és rögtön egy kicsit árnyékosabbá, komplikáltabbá tette Tony Stark addig többnyire fekete-fehér világát, megmutatta, hogy a Vasembert lehet intelligensebben, átfogóbb, érdekesebb témákat érintve is írni. A történet egy főhős elleni merénylettel kezdődik, ami a bérgyilkos levadászása utáni folytatásban egy S.H.I.E.L.D.-del kapcsolatos nyomozáshoz vezet. Mint kiderül, a merénylet Nick Fury néhány renegát ügynökének magánakciója volt – azért akarták megölni Tonyt, mert nem sokkal korábban beszüntette vállalatánál a fegyvergyártást, és a nem túl derék hazafiak úgy gondolták, hogy ezzel árt Amerikának. A sztori egyik csúcspontján az áruló ügynökök egyszerűen kihajítják a felhők közt lebegő helicarrierből az eszméletlen Tonyt, aki szabadesésben tér magához (elég szar lehet így ébredni) – szerencsére a csuklójához láncolt, Vasember-páncélt tartalmazó aktatáskával. Michelinie a végsőkig kijátszotta a pörgős trhiller alapfelállásában rejlő lehetőségeket, a finálét pl. megfejelte azzal, hogy a helicarrier a káosz közepette átsodródik a Szovjetunióba, ami pár percre kissé felforrósítja a hidegháborút. És amikor úgy tűnik, mindennek vége, jön a hidegzuhany: Fury egyetértett áruló ügynökeivel, csak a módszereikkel nem, és titokban azon ügyködött, hogy megszerezze Stark vállalatát, és ismét rávegye őt a fegyvergyártásra. Ez volt az egyik kiváltó oka Tony nem sokkal későbbi szorgalmas poháremelgetésének. A háromrészes sztori így több szempontból is egy új korszak nagyszerű kezdete volt (Egyébként ekkor mutatkozott be Bethany Cabe karaktere is.)
Demon in a Bottle (Iron Man 120-128, 1979)
A pia, amihez Tony egyre sűrűbben nyúlt, nem könnyítette meg az életét, ahogy az ekkor bemutatkozott Justin Hammer sem: a Starkéval konkurens vállalatbirodalom kíméletlen feje aljas tervet dolgozott ki ellenlábasa eltiprására. Miután manipulálta a főhős páncélját, és azon keresztül meggyilkoltatott vele egy nagykövetet, Tonynak a technológiájától megfosztva, fegyverrel a kezében, barátjával és alkalmazottjával, Jim Rhodesszal az oldalán kellett utánajárnia az igazságnak. A legexcentrikusabb Bond-gonoszokat megszégyenítő Hammer (főhadiszállása egy nemzetközi vizeken úszkáló kisvároska) csapásai és az alkohol kombinációja olyan ingerültté, arrogánssá tette a főhőst, hogy végül inasa, Jarvis is felmondott neki. A 128. számban Tony már Vasemberként sem tudott hasznára lenni senkinek, és végül Bethany győzte meg (a sarkára állásával és a volt, gyógyszerfüggő férjének tragikus történtével), hogy hagyjon fel az ivással, és mellette is maradt az elvonókúra nehéz napjai/hetei alatt. A Demon in a Bottle a kor kontextusában rendkívül fontos, hatásos és nagyszerű történetet – igaz, abból kivéve kissé csökken az ereje. Az alkohol miatti szenvedés, a függőség elismerése és a leszokás folyamata kissé elnagyoltan, elkapkodottan ábrázolt, de Michelinie javára legyen mondva, akkoriban már pusztán a téma mainstream szuperhősre húzása is merész, egyedi lépésnek számított. Tony Stark bukásának és felemelkedésének története pedig akkor is megindító, ha egyébként messze nem ez a legrealisztikusabb az alkoholfüggőségről szóló képregények közül.
Doomquest (Iron Man 149-150, 1981)
David Michelinie sikerszériája a Doomquesttel folytatódott. Tekintve, hogy Doom maga is egy technikai zseni, aki egy állig felfegyverzett high-tech páncéllal rendelkezik, meglepő, hogy az írók korábban nem állították őket szembe egymással (persze egy-egy Bosszú Angyalai történetben találkoztak már, de egy az egy ellen még nem) – annak ellenére is, hogy Doom nyilván a Fantasztikus Négyes nemezisének számított, és számít a mai napig. A Doomquestben Michelinie végsőkig kijátssza a kettejük közti ellentéteket – és a hasonlóságokat. A 149. szám még „csak” egy jól megírt thriller, amiben Vasember vissza akar szerezni Doomtól néhány berendezést, amit vállalatának egy alkalmazottja illegálisan, az engedélye nélkül adott el a gonosztevőnek. A füzet végén a két férfi egymásnak esik, és Doom egy áruló szolgája egy óvatlan pillanatban mindkettőjüket elküldi a múltba egy időplatform segítségével. Camelotba érkeznek, Artúr idejébe, ahol Vasember a király, Doom pedig féltestvére, Morgana Le Fay oldalára áll a felforrósodó, mágiával átitatott középkori konfliktusban. A Doomquest egy fantasztikusan megírt, nagyszerűen megrajzolt (John Romita Jr.) kaland, amiben egymást érik az ikonikus, kultikus pillanatok. Mint a Morgana élőholtjaiból, és Artur katonáiból álló seregek összecsapása, a hadszíntér fölött harcoló Vasemberrel és Doommal, vagy az, ahogy a főszereplőknek a sztori végén össze kell dolgozniuk, hogy visszajussanak saját idejükbe – és kénytelenek kelletlen (természetesen szavakba nem öntött) tisztelettel adózni egymás mérnöki géniuszának. Elválásuk az utolsó oldalon, a jelenben, szintén emlékezetes jelenet. A Doomquestnek évekkel később jóval kevésbé sikerült folytatása is készült (ebben a Vasember és Doom nem a múltba, hanem a jövőbe kerültek).
Iron Man 160-182 (1983-1984)
Dennis O’Neil, aki akkoriban már kisebbfajta legendának számított a Batmanen és a Green Lantern/Green Arrow-n végzett munkája után, a 160. számmal vette át Vasember történetét, és annak rögtön a legelső oldalán világossá tette, hogy esze ágában sincs lezárt ügyként tekinteni a főhős alkoholizmusára. A nyitányban Tony páncélban, de maszk nélkül, holtrészegen, a lábán alig állva vicsorog, fröcsög egy lepukkant kocsmában, és bár ez végül csak egy rémálomnak bizonyult, előrevetítette mindazt, ami a karakterre a következő egy-két évben várt. Ez a sztorifolyam már egy sokkal realisztikusabb, nyersebb, fájdalmasabb, részletesebb leképezése az alkoholproblémának, mint a maga nemében szintén remek Demon in a Bottle volt. O’Neil csaknem két évet szánt a témára, Tony lassú lecsúszására, teljes összeomlására (amit ismét egy üzleti vetélytársa „szponzorált”, meglehetősen aljas trükkökkel), a mélyponton való, kegyetlenül hosszú vegetálására (hajléktalanként), és végül az ital legyőzésére (amihez egy hóviharos éjszaka tragikus halálesete és saját katartikus megmenekülése következtében nyert erőt). Amíg az író mocskos, piaszagú, szánalmas emberi roncsként ábrázolta az egykori milliárdos playboyt, addig Vasember páncéljában barátja, James Rhodes teljesített szolgálatot, hasztalan próbálva megakadályozni, hogy Tony riválisa, Obadiah Stane átvegye az uralmat a Stark International felett. A sztori a brutális vesszőfutás mellett, amire O’Neil a főhőst kényszeríti, azért is emlékezetes, mert egészen új dinamikát kínált a szuperhős-szálban: Rhodes ugyanis minden korábbi tapasztalat, páncélismeret és különösebb tehcnikai érzék nélkül volt kénytelen állni a sarat Vasember legnagyobb ellenségeivel szemben is. A történet vége pedig, a 182. szám, ami Tony megmenekülését meséli el, a ’80-es évek egyik legkatartikusabb szuperhősképregénye – mindenféle szuperhősködés nélküli, szívfacsaró emberi dráma.
Iron Man 197-200 (1985)
Tony lehet, hogy visszatért az élők és a józanok közé, de Obadiah Stane közben megfosztotta a vagyonától és a vállalatától. Néhány barátja segítségével új céget kezdett igazgatni, de a Vasember-páncélt továbbra is Rhodes viselte – Tony főleg a szuperhőslétből származó stresszt hibáztatta alkoholizmusáért, és nem akarta magát újra kitenni ezeknek a hatásoknak. De miután Stane hírét vette, hogy ellenlábasa minden korábbi igyekezete ellenére mégsem ásta magát teljesen a föld alá, ismét támadást indított ellene, még mielőtt az összeszedhette volna az erejét és új erőforrásait ahhoz, hogy visszavágjon. Stane elrabolta Tony több ismerősét is (pl. volt titkárnőjét és Bethany Cabe-et), hogy nyílt konfrontációra késztesse őt. A sztori a jubileumi 200. számban kulminálódott: miután a főhős egyik legközelebbi barátja meghalt Stane egyik támadása során, Rhodes pedig megsérült, Tony magára öltött egy új Vasember-páncélt (azt a bizonyos vörös-fehéret, ami az itthon a ’90-es években megjelent képregényekben is szerepelt), hogy szembeszálljon a saját páncéljába bújt ellenségével (Iron Monger). Ez a sztori egy egyszerű hős vs. gonosz összecsapás, ami természetéből adódóan nem bír akkora érzelmi erővel, mint Tony küzdelme az alkohol ellen (bár az, ahogy Stane a legvégén a legyőzetésére reagál, egy nagyon elegánsan kivitelezett húzás), de annak a cselekményszálnak a lezárásaként rendkívül hatásos és kielégítő. Ekkor a főhős már jó ideje nem tevékenykedett Vasemberként, így ez a visszatérése jobbként, többként, erősebbként, olyan volt a rajongók számára, mint Jézus második eljövetele. Méltóképp került vele pont a karakter talán legizgalmasabb korszakának végére.
Armor Wars (Iron Man 225-232, 1987-1988)
Az Armor Wars (ismét David Michelinie tollából), akárcsak a Demon in a Bottle, az egyik definitív Vasember-sztori. Az elején a főhős rájön, hogy a Spymaster nevű gonosztevő ellopta a Vasember technológia egy részét, ami aztán utat talált magának a feketepiacra. Ennek következtében egy rakás gazember használ olyan eszközöket, amik egyébként sosem juthattak volna a birtokukba – Tony pedig természetesen felelősnek érzi magát a történtekért. Miután egy ártatlan ember életét veszti az ő technológiájának gonosz célokra való felhasználása során, a főhős begőzöl, és kegyetlen elszántsággal ered a nyomába mindenkinek, aki jogtalanul használja az ő fejéből kipattant felszereléseket. Az Armor Wars egyrészt egy újabb morálisan megkérdőjelezhető, rázós utazásra vitte a főszereplőt (tettei következtében kirúgják a Bosszú Angyalaiból, a kormány hajtóvadászatot hirdet rá, és – legalábbis ideiglenesen – a konfliktusra rámegy a barátsága is Amerika Kapitánnyal), másrészt felvetett pár érdekes, és a témából adódóan evidens kérdést a csúcstechnológiával kapcsolatos felelősségről. Avagy meddig lehet, és meddig kell elmenni a veszélyes titkok megőrzése érdekében, mik lesznek a következmények, és hogyan lehet azokkal együtt élni. Mivel ekkoriban, néhány közeli barátot leszámítva, a világ abban a tudatban élt, hogy Vasember Tony Stark testőre, a főhős könnyedén az alteregójára tudta hárítani a felelősséget. De a Barry Windsor-Smith rajzolta briliáns epilógus (ami önmagában is helyet érdemelne ezen a listán) egy felkavaró rémálomjelenettel teszi egyértelművé, hogy Tony ezzel még nincs kint a vízből: saját maga elől nem bújhat el, saját magát nem verheti át, saját maga előtt felelnie kell a tetteiért.
The Mask in the Iron Man (Iron Man v3 26-30, 2000)
Az ember és a gép kapcsolatának boncolgatása nagyon hosszú ideig kimerült annyiban, hogy az írók pár sorban elmondták, Vasember egy-egy új páncélja milyen fejlesztéseket tartalmaz az előzőhöz képest, mennyivel erősebb, gyorsabb, kezelhetőbb, és mennyivel komolyabb fegyverarzenált tartalmaz – annak ellenére, hogy a páncél kezdettől fogva több volt, mint eszköz, hiszen az (illetve annak egy alkotóeleme) tartotta életben Tonyt. Idővel azért ez, köszönhetően a való világ technikai fejlődésének, változott. Egyre több kütyü, szenzor, szoftver került a „vasruhába”, míg végül már felmerült a mesterséges intelligencia lehetősége is. Erről a lehetőségről szól a The Mask in the Iron Man, Joe Quesada tollából. Néhány egymástól független esemény véletlen összejátszásának köszönhetően Tony legújabb páncélja öntudatára ébred. Ahogy az már az ilyen történetekben lenni szokott, az „életre kelt” gép ideológiai nézetkülönbségek okán fellázad teremtője ellen, míg végül a főhősnek egy lakatlan szigeten, egy kőkorszaki ember arzenáljával kell élethalálharcot vívnia a csúcsra tuningolt mesterséges intelligenciával. Tonynak már korábban is sokszor kellett egyszerű emberként, páncél nélkül küzdenie az életéért, de ekkora technológiai kontraszt még nem volt közte és ellensége közt. És lehet, hogy Quesada sztorija nem mond semmi újat a már akkoriban is rengeteg sci-fiben alaposan megrágott ember-gép konfliktusról, viszont mesteri érzékkel képezi azt le Tony Stark karakterére, múltjára, problémáira és világnézetére. A The Man in the Iron Masknak ez a maximálisan kiaknázott személyes aspektusa tudja katartikus magasságokba emelni az egyébként előre látható végkifejletet is.
Extremis (Iron Man v4 1-6, 2005-2006)
A Warren Ellis írta Extremis az egyik leginkább karakterközpontú Vasember-történet. Ellis minden oldalról Tony Stark definiálására törekedett, olyannyira, hogy még az eredettörténetét is újramesélte, és párhuzamba állította azt az „új” Vasember megszületésével. A főhős itt olyan amerikai terroristákkal kénytelen szembeszállni, akik egy régi barátjának laboratóriumából származó kísérleti szerrel, az extermisszel turbózzák fel magukat (a mozikban most futó Vasember 3 leginkább ebből a történetből merített). De ahhoz, hogy felülkerekedjen rajtuk, neki is fel kell használnia az extremist: a futurista hős beadja magának az anyagot, és a jövő két lábon járó hírnökévé válik, vagy, ahogy ő maga fogalmaz, a jövő tesztpilótájává. A képregény tipikus szuperhős-szupergonosz harca (noha Adi Granov képeinek hála, igen látványosan jelenik meg) azonban mellékes, a lényeg a karakter élveboncolása. Ellis nagyszerű dialógusokon és érdekes konfliktusokon keresztül vizsgálja Tony múltját, jelenét, jövőjét, lehetőségeit, bűneit, moralitását és kötelességeit. Az extremisszel kapcsolatos döntés erkölcsi, mert az extremis a jövő, és az nem pazarolható gyilkosokra, őrültekre és terroristákra. Tony „vagy én leszek a jövő, vagy belehalok” attitűdje tökéletes összefoglalása a karakter legfontosabb jellemvonásának, amiből az egész mítosz kinőtt, és ez a sztori ennek a gondolatnak a hibátlan végigvezetése miatt számít az egyik legjobbnak Vasember fél évszázados történetében.
Hypervelocity (2007)
A listán szereplő összes cím közül Adam Warrennek ez a hatrészes minisorozata az egyetlen, ami rendkívül kilóg – de nem csak ebből a 10-ből, hanem szinte bármilyen tetszőlegesen választott 10 Vasember történetből kilógna. És nem csak azért, mert a kontinuitásbeli szerepe erősen megkérdőjelezhető (nincsenek rá visszautalások, az itt bemutatott sztorielemek később nem térnek vissza – valahogy úgy kell kezelni, mint a Snikt című Roszomák-történetet), hanem azért, mert stílusát, felépítését, sztoriját tekintve is az egyik legfurcsább Vasember-képregény. Kezdjük azzal, hogy Tony Stark szinte egyáltalán nem szerepel benne, legalábbis teljes valójában. A cselekmény kiindulási pontja az, hogy a főhős előáll egy olyan programmal, ami az ő halála, vagy halálos sérülése esetén feltölti a tudatát a páncéljába. Hogy ez mennyire működőképes koncepció, azt gyorsan alkalma is van letesztelni, ugyanis rejtélyes merénylők támadása következtében kómába esik – viszont a tudatának csak a 79%-a töltődik fel a páncélba (Tony Stark 2.0), amire a S.H.I.E.L.D. azonnal hajtóvadászatot hirdet, mert azt hiszik, egy „életre kelt”, szökevény mesterséges intelligenciával van dolguk. Közben ráadásul a merénylők egy vírusprogramot töltöttek le a páncélba, ami belülről próbálja kitörölni a félkész Stark-tudatot. A sztori egy mindössze néhány óra alatt lejátszódó, iszonyatos tempót diktáló transzhumán sci-fi-thriller, az egész Vasember-történelem talán leglenyűgözőbben megírt akciójeleneteivel, egy tucatnyi képregénysorozatra is elég vad, nagyszerű ötlettel, az ember és a gép közti határ teljes, technológiai és érzelmi szempontból is értendő eltörlésével. Rengeteg rajongó utálja ezt a sztorit, pont a drasztikus mássága miatt – de ha valami eredetit akarsz, valamit, ami nagyon más, mint a tipikus szuperhősös haddelhaddok, valamit, ami akár teljesen önálló sci-fiként is megállná a helyét (noha közben ott van benne Tony karakterének és a sorozat témáinak majdnem minden fontos alkotóeleme), akkor jó helyen keresgélsz.
Haunted (Iron Man v4 21-28, 2007-2008)
A Mandarin a Ten Rings to Rule the World című sztoriban (Iron Man 95-100, 1977) vált igazán veszélyes ellenséggé, Vasember folyton visszatérő (nem egyszer halottnak hitt) nemezisévé, és a képregény öt évtizede alatt jó pár alkalommal felbukkant, hogy megnehezítse az életét. Ennél jelentősen kevesebb alkalommal lehetett valóban komolyan venni: a megalomániás, egoista, világuralomra törő (szóval csak a szokásos) keleti szupergonosszal kapcsolatban a legtöbb alkalommal sikerült elpuffogtatni a hasonszőrű figurákra jellemző összes kínos klisét. A Haunted viszont épp a komolyan vehető Mandarin-történetek egyike, és az elmúlt öt évben méltán betonozta be magát a rajongók kollektív tudatába a karakter egyik meghatározó sztorijaként. Daniel és Charles Knauf (ritka írópáros: apa és fia) nyolcrészes eposza a modernkori Vasemberek egyik legfordulatosabbika és legizgalmasabbika, intenzív, pörgős, szépen megrajzolt, látványos akció-kaland, ami ismét megkérdőjelezi Tony szerepét a világban (akkoriban ő volt a S.H.I.E.L.D. vezetője, és ez egy igen fontos része a cselekménynek), és amiben egy egyszerűnek tűnő gyilkossági ügy nő ki fokozatosan egy grandiózus terrorista-fenyegetéssé. Knaufék egyébként már az ezt megelőző, Director of S.H.I.E.L.D. című, szintén remek sztorival is részben ezt vezették fel, érdemes legalább onnan olvasni a képregényt.
