Jakotako is megírta nekünk recenzióját, köszönjük!
A
Vajda Miklós: Anyakép, amerikai keretben
Magvető Kiadó, 2009. 208 oldal, 2490 Forint
Polgárcsalád a történelem viharában. Az ifjú levente, aki megtudja: félig zsidó. Villa, óvóhely, börtön. Drága jó Rákosi Mátyás. Amerikai álom.
Soha annyi dilettantizmussal nem találkozhatunk olvasói karrierünk során, mint a vészterhes korok emberének emléket állító (ön)életrajzi írásokban. Amint olyan kötet kerül a kezünkbe, melynek szereplői kézzelfoghatóak, helye és ideje belátható távolban marad, dokumentumok díszítik és akár csak egyet is érint a fentebb halmozott témákból, felébred bennünk a legszörnyűbb balsejtelem. Többnyire be is igazolódik a gyanú, hogy az igaz, bármennyire erőlködjenek is a filozófusok, sosem lesz szép.
Márpedig ez a könyv, amennyire csak egy szerzőtől, egy fiútól, egy nagyon is vészterhes korokat megélt embertől csak kitelik, igaz. És megdöbbentően szép; minden oldala egyszerre mesterien megformált és lendületes, szeretetteljesen humoros és megrázóan őszinte. Letehetetlen. Sokkal több, mint amennyi akár egy magát szerényen szerkesztőnek, kritikusnak, műfordítónak valló elsőkönyves szerzőtől remélhető lenne.
Három pillanatfelvétel az anyáról, amerikai keretben - minden alkalommal ezek az emlékképek hívják elő a történeteket. Anya, egykor a főváros egyik leggyönyörűbb asszonya, kaprimártást főz amerikai konyhájában. Anya, amint amerikai látogatóként lelép a Keleti peronjára. Anya, halálos betegen, egy muskátlis amerikai kertben pihenve. Közben, mint egy fényképalbum mélyéről, újabb és újabb szereplők és helyszínek bukkannak fel, rég elveszett utcasarkok, leomlott hidak, egy régi Budapest és a romjaira épült új város. A legapróbb zökkenések nélkül ér egyik apró történet a másikba, miközben alulnézetből, egy minden nehézségek ellenére lassan férfivá érett fiú szemével kísérjük a történelmet is, a csalfa időrend helyett egy okokra és okozatokra felbonthatatlan, a gondolatok szövevényét modellező rend szerint.
De mindenekelőtt anya és fia viszonyát járjuk újra és újra körbe, intim részletekkel és apró vallomásokkal, elhallgatásokkal és titkokkal, és mindig, újra meg újra visszatérünk az anya egyszerre édes és fanyar mosolyához, amivel a fia furcsaságait vagy gúnyát üdvözli, és a fiú elszántságához, hogy a mosoly mögé lásson. Egyszerre látjuk az anyát lassú mozdulatokkal sminkelni a velencei tükörben, a kalocsai elbeszélőn a drótháló mögött, presszós-kisasszonyként az ötvenes évek bécsi nyugatjában és egy amerikai kórházban, ahol mégis afrikai vadászatokról és kikapós nevelőnőkről mesél. Mellette pedig ott a fia, benne egyszerre a kisfiú ostromban is megtörhetetlen életkedve és a kamasz pimasz arroganciája, a fiatal felnőttség keserédes hangulatai és a meglett férfi bölcsessége. Kevés tökéletes pár van, akik ilyesfajta játékra képesek: akik ennyire makacsul bonyolultak, akikben elég a dac, az élc és a szeretet mindezek és egymás iránt. Még kevesebb a példa arra, hogy anyát nőként, fiút férfiként, és mindkettőt végtelenül sokrétű lényként szemlélhessünk egymáshoz való kapcsolatukban.
Minden kezdeti szkepszisünket megéri feladni ezért az összekacsintásért.
