Ljudmila Ulickaja: Imágó
Fordította: Goretity JózsefMagvető Könyvkiadó, 2011, 3990 Ft, 628 oldal
Óhatatlanul másként tekint mind a recenzens, mind az olvasó egy olyan könyvre, ráadásul egy szépíró hölgy hatszáz oldalas nagyregényére, amely már hetekkel, hónapokkal a magyarországi megjelenése előtt vezeti a könyvesboltok és internetes áruházak sikerlistáit. Hatalmas elvárásai lesznek. Úgy gondolja, egy királynőre számíthat, egy fenség bevonulására, egy olyan felejthetetlen élményre, amely illően megkoronázza majd az adott nyár vegyes, jobb-rosszabb, vagy csak közepes olvasmányélményeit.
Az Imágó terjedelmében mindenképpen teljesíti az előzetes feltevéseket. 620 oldal. Nem lehet egy délután alatt kivégezni és véleményt alkotni róla. Meg kell hódítani, meg kell küzdeni érte. Ulickaja bonyolult, összetett szerkezetre fűzi fel az időben is nagyívű történetet, az összefonódó történetszálakat. A három jó barátot, Ilját, Mihát és Szanyát tekinthetjük a regény vezéralakjainak, de hasonló figyelemmel tünteti ki a női szereplők, Galja, Olga és Tamara életét is. Az ő gyermekkoruk, fiatalságuk és felnőtté válásuk szorosan összefügg, cselekedeteik közvetve és közvetlenül is meghatározzák egymás sorsát, akár tudnak róla, akár nem. Mellettük természetesen más mellékszereplők is bemutatásra kerülnek; egész világnyi ember, családtagok, tanítók és tanárok, mesterek, besúgók, feljelentők, katonatisztek, konspiránsok, szamizdat-terjesztők: egy számunkra már-már feledésbe merült világ komor, idegen díszletei között.
A történet 1953-ban, Sztálin halálakor kezdődik és egészen a kilencvenes évek végéig tart. Maga a cím egy fontos mellékszereplő filozófiai eszmefuttatására utal. A fiúk irodalomtanára, Viktor Juljevics, akiért rajonganak tanítványai, töpreng el a felnőtté válás lehetőségein a diktatúra és elnyomás idejében. Juljevics az egyik legmeghatározóbb pontja a három barát életének, hiszen ő az, aki felnyitja szemüket az irodalomra, mint „menekülési lehetőségre”, és irodalmi helyszíneket bejáró sétákat szervez kis csapatának Moszkvában. Az ő alakja teszi lehetővé, hogy az írónő bonyolult és összetett művészettörténeti utalások egész tömkelegével árassza el szövegét, Puskintól kezdve egészen Brodkszijig, bele-belekóstolgatva a 19-20 század képzőművészetébe és a zenéjébe is.
Ulickaja, akárcsak hősei, nagyot szeretne: felmarkolni és a tenyerünkbe helyezni egy egész univerzumot, tárgyaival, lakosaival, műalkotásaival és törvényeivel együtt. Meg akarja határozni a korszakot, betűről betűre lemásolni a könyv lapjaira, mint egy képletet. Ez azonban nem sikerül neki. A regény, mint szövegélmény, nem teljesedik ki, és bármilyen abszurd, pont a szerkezet komplexitása, mondjuk ki: mohósága és túlcizelláltsága miatt.
Ott vannak például a mellékszereplők. Rengeteg olyan embert ismerünk meg, akik hatással vannak a három vagy hat főszereplő sorsára. Ulickaja mindenkinek az életét aggályosan és részletesen bemutatja, gyakran egész novellányi, a főszáltól független epizódokat forraszt bele a történetbe. Ezek a kis epizódocskák jól megírt, átgondolt, összeszedett alkotások, de sokszor egyszerűen nincs rájuk szükség. A cselekmény önmagában szerteágazó lenne, már csak a regény időtartama miatt is, de a túlbonyolítottság összekavarja és elbátortalanítja az olvasót. Jó példa erre az Artúr király esküvője címen a kiadó által a szeptemberi Jelenkorban publikált részlet: korrekt kispróza, érdekes, cselekmény, abszurd humor- a bemutatott, a regény egésze szempontjából gyakorlatilag lényegtelen mellékszereplők önmagukban is megérdemelnének egy kisregényt. Az Imágóban azonban csak az amúgy is tiritarka szövetet teszik követhetetlenül túlcifrázottá.
Ez persze azt is jelenti, hogy mindenből túl sok van a történetben. Túl sok szenvedés, halál, házkutatás, emigrálás, halálos betegség, csalás, csalódás, szerelem. Az írónő ráadásul enyhén ironikus és könnyed hangvételt üt meg néha, amivel nem ér el többet, mint hogy a rosszul egyensúlyozó szöveget csak még kevésbé vesszük komolyan.
Aránytalanul osztja el a filozófiai, irodalmi, zenetörténeti fejtegetéseit is. Oldalakon keresztül foglalkozik például az imágó-elmélettel, amely érdekesen határozza meg a szöveg logikáját és jó hátteret nyújt a cselekmény megértéséhez, az éppen futó történetben viszont nagydarab, a torkunkon akad, egy túl hosszúra nyúlt szemináriumi előadáson ragadt diáknak érezzük magunkat, aki csak udvariasságból nem hagyja el a termet. Az olvasás közben egyszerre voltam dühös és csalódott. Ulickaja kétségkívül tud írni, a történetszálak izgalmasak, fordulatosak, szereplői hús-vér figurák, pontos leírásokat ad, és nem marad felesleg a mondataiban. Valahogy mégis az Imágó, mint egy nagy, teljes, összefüggő egész, nem maradt életben.
Az olvasó kétségtelen tisztelettel figyeli a finoman megmunkált, apró részleteket, az írónő mesterségbeli tudását és tehetségét, azonban nem szereti meg eléggé a szereplőket, nem tudja magát elszakítani a külső szemlélődő idegen, feszengő érzésétől. Az Imágóból fél év múlva csak annyi marad majd meg, hogy végigolvastam egy nagyon hosszú Ulickaja-regényt. A feledésnél pedig nincs rosszabb a halálnemek közül, amire egy olvasó ítélheti egy regény szereplőit.
