Gerevich András: Barátok
Kalligram, 2009, 88 oldal
Gerevich András új kötete vallomásos versek gyűjteménye. Olyan verseké, amelyek a homoszexuális férfitapasztalatot igyekeznek megfogalmazni a lehető legpontosabban, és legszemélyesebben. A homoszexuális tapasztalat szerkezetének feltárása, lényegi pontjainak kitapintása és kirajzolása persze itt nem pszichológia, vagy politikai, hanem első sorban nyelvi feladat. A Barátok című kötet nem tesz mást, mint folytatja ennek az önként vállalt feladatnak a teljesítését, folytatja a sötétben tapogatózást. A versszövegek tétje tehát éppen az, hogy sikerül-e érvényes nyelvet találni ehhez a ma még alig-alig megfogalmazott tapasztalathoz. A válasz egészen egyszerűnek tűnik: hol sikerül, hol meg nem.
A kötet címadó verse, a Barátok éppen a szóvá tétel problematikusságára hívja fel a figyelmet:
„A felhős ég alatt feketék a fák./Sehol egy ember. Csend. Repülök./ Rég láttalak. Hiányoztál. (…) Tíz éve jól cserben hagytál – nevetsz, /figyeled, ahogy lesütöm a szememet./Olyan mindegy, mondod, rég volt már.”
Ebből a versből az derül ki, amit egyébként már amúgy is tudunk: a szerelmes beszéd egyáltalán nem könnyű. Mindig ugyanazok a szavak, mondatok hangoznak el. A szerelemnek nincs kitüntetett nyelve, vagy ha van, az a szerelem miatt kitüntetett, és nem önmagáért. Ugyanazok a banalitások pattognak, férfi és nő között: a szerelmes civakodás, a szerelemvallás oly régen ismert közhelyei. És a nehéz az, hogy nincs ez másként férfi és férfi között sem. Homoszexuális férfiak sem tudnak más nyelven civakodni, más nyelven perelni és szerelmet vallani, mint egy heteroszexuális pár. A kötet olvasása közben minduntalan azzal játszottam, hogy a szóbeli aktusokat mesterségesen átfordítom magamnak. Mintha a lírai alany, vagy éppen a tárgy nem is férfi lenne, hanem nő. A homoszexuális lírai alany sem vágyakozik másképpen. Férfi vagy nő után epekedni ugyanazt jelenti, ezt nyelvileg sem könnyű másként megfogalmazni. (Buszon, Stalker)
Talán innen erednek e nyelvi kísérletezés legszembeötlőbb buktatói is. Gyakran feltűnik például, hogy a szövegek hagyományok között keresgélnek. Ahogy arra Vári György kritikája is rámutat, nem lehet nem észrevenni a Pilinszky Jánosra és József Attilára való utalásokat. Úgy tűnik, a hagyomány megtalálása némiképpen segít a nyelvileg nehezen megközelíthető tapasztalatok megfogalmazásában.
„Barátnőd van, emlékeztetsz,/láttam, hogy gyengéden megérinted:/összetartoztok, ahogy együtt álltok, és már családot is remélek neked./Mégis, mikor egy forgatáson ácsorogtam, és a vállak fölött téged lestelek,/ úgy megrémült, szinte földbe nőtt.”
(A francia mozis)
Szinte adja magát a felismerés, nincs szükség különösebb műveltségre, itt bizony az Íme, hát megleltem hazámat és a Francia fogoly egy-egy mozzanata köszön vissza.
A buktató talán az lehet, hogy az utalások olykor túlzottan közvetlenek. Kétségtelenül vannak ügyesen szőtt intertextusok a versekben, de előfordulnak annyira közvetlen allúziók is, amelyektől úgy érzi az ember, mintha egészen másik verseket olvasna. Vannak olyan ösvények itt, amelyeken az olvasó hajlamos eltévedni, és azon kapja magát, hogy a szöveg megértése helyett mondjuk, Pilinszky-verseket próbál felidézni az emlékezetéből. A másik észrevételem, hogy a megrázó személyesség néha-néha tolakodó közhelyeket csal elő. Ilyenek a lírai énben élő gyermek, vagy az örökké átfordítandó homokóra, a marékszám nyelt Xanax satöbbi.
„Leülök a játszótéren,/és elszívok egy szál cigit./A visítozásban visszavisít/belőlem ez a gyermek/aki bennem él,/aki én vagyok háromévesen:/piócaként tapad/lelkem hasfalára.”
(Gyermekem)
„Tavaly napra pontosan tudtam én is,/mert hetekkel korábban kiszámoltam,/mikor lettem napra annyi idős,/mint az apám volt, amikor megszülettem./Unalmas hétköznap volt, szerda,/reggel az ágyban kortyolgattuk a kávét,/szúrt a borostád, ahogy megcsókoltalak, /mint bennem a tudat, hogy nem lesz,/ki a homokórát újból megfordítsa."
(Családi időszámítás)
„Kimértük magunknak az éjjelt:/te marokra nyelted a Xanaxot,/én egyesével, félve, el ne fogyjon./Beveszem és visszaalszom.”
(Inszomnia)
Persze, az elvétve megtalálható gyengébb megfogalmazások ellenére a kötet nagyon is egyben van. A Barátok túllép a mellszőrzet poétikáján, a versekben a homoszexuális tematika úgy tárgyiasul, hogy a lírai én élményanyaga a homoszexuális tapasztattól idegen olvasó számára is izgalmas lehetőségeket tartogat. A kötet nyitóverse, a Búcsú Londontól vagy az Anya és fia túlmutatnak azon, hogy a homoszexuális tematika adekvát megszövegezésének kísérletei legyenek. Olyan versek ezek, amelyek az emberi természetről, a szerelem dinamikájáról, az időhöz való viszonyulás lehetőségéről is képesek újat mondani. Bárhogyan dönt, bármilyen feladatot vállal, a lírikusnak talán ezek lehetnek a legszebb pillanatai.
