A-
Chuck Palahniuk: Láthatatlan szörnyek
Fordította: Totth BenedekCartaphilus Kiadó, 2009, 3000 Ft, 253 oldal
A Láthatatlan szörnyek tömören a „semmi sem az, aminek látszik” örök igazságáról szóló legújabbkori mese, igazodva szintetikus korunk demitizáló attitűdjének egyik jól ismert jellemzőjéhez, miszerint testünk kedvtől és pénztárcától függően alakítható, ráadásul a korábbiaktól eltérően jóval szélsőségesebb módon, viszont annál tökéletesebb eredménnyel. Míg az orvostudomány fejlettségi fokát elnézve nevetséges, hogy ma is léteznek emberek millióit megtizedelő betegségek, addig a plasztikai sebész filc és szike segítségével kompenzálja a teremtő isten vagy istenek természetfeletti képességeit. Róluk szól Palahniuk még éppen múlt századi regénye, és persze azokról, akik a mesterséges mennyország utóbbi, eme új, ma már talán kissé túlhangsúlyozott, de a szerzői kreativitásnak köszönhetően mindig új árnyalatokkal gazdagodó konstellációját választják. (Már ha van egyáltalán választási lehetőségük.). Palahniuk azért viszi színre a testet, hogy a bőr és a hús cseppet sem humánus lehántása után, lassan széttördelje a csontokat is, így juttatva el az olvasót a nihil állapotába.
„Úgy fogod érezni, mintha egy divatújságot lapozgatnál” – szól ki az olvasóhoz a narrátor, Shannon McFarland, majd a felvetett médiatermékhez kapcsolódó analógiák után megjegyzi: „Semmit sem fogsz egyből megtalálni. Az égvilágon semmi rendszer nincs az egészben, ha már itt tartunk.” És valóban: a deixisértékű „Ugorjunk…” felvezetésű emlékezettöredékeknek köszönhetően a regény fejezetei sok apró epizód formájában adják elő a szétnyirbált kronológia súlypontozott eseményeit, persze azután, hogy a bevezetés felér egy vakmerő és véres in medias res-szel, mindenféle invokációt meg eposzi nyavalygást mellőzve. A regény tulajdonképpen egy kimerevített pillanat „telebeszéléséhez” hasonló, hiszen Shannon a haldokló Brandy Alexander számára rendezi össze a szüzsé darabkáit. Az más tészta, hogy narrátorunk alsó állkapcsának hiányában igencsak nehezen boldogul a hangképzéssel, így beszédje belső beszéd, egyfajta zavaros stream. A történet a számtalan csavar és kerülő után érthetően összeáll, de az igencsak reflektált filmhez hasonló narrációs technika a filmgyártás számára könnyű utat biztosít egy, a regény sablonjaira épülő, de annál bonyolultabb „fordítás” vagy – az idevonatkozó terminológia szerint – transzpozíció elkészítéséhez.
Shannon csini modell (értsd: egy B-52-es Stratofortress), aki fotózásokon, tévéreklámokon vesz részt, pályája fénysebeséggel közelít a celebség szentségének elérése felé. Shannont azonban pofán lövik a sztrádán, így a esztétikus megjelenés mellett a flittervilágnak is lőttek. A kórházban ismerkedik meg Brandyvel, aki – és ezzel a kissé talán poéngyilkos fülszöveget követem – valójában férfi. Közös kalandjukkal veszi kezdetét a félelem és a reszketés, az Egyesült Államok különböző helyein árult ingatlanokban megbújó gyógyszerek táskába söprése, majd a gyors olajra lépés. A lebukást elkerülendő Shannon, Brandy, és egy Seth nevű fickó olyan gyakran cserélgetik neveiket, mint mások az alsóneműt, de a csere egész regényt átszövő aktussorozata a nem csupán jelölőszinten megvalósuló identitásváltozásokat hordozza magában. A narrátornak azzal kell megbarátkoznia, hogy egyetlen pénzkereseti lehetőségének befellegzett, Brandy számára ugye egyes női princípiumokhoz kéne hozzászoknia, Seth viszont – aki nem meglepő módon szintén Shannon életének régi szereplője – furcsa okokból kifolyólag több adag női hormont vesz magához minden nap. Elcseszett életek és átszabott testek a főszereplői az ukrán származású író sokkoló regényének.
Palahniuk apró, de bivalyerős tabletták formájában adagolja a frászt. Kedvesen eljátssza a segítőkész írót, de mindig tartogat számunkra meglepetéseket. Regényét kissé avítt kifejezéssel akár társadalomkritikának is lehetne nevezni, de a szöveg nyers és tárgyilagos, az írói kéz pedig annyira kimérten dolgozik, mint egy higgadt sorozatgyilkosé, így a szöveg közelít valami teljesen szétesett dokumentarista próza felé. Több oldalról is bepillantást nyerhetünk az illúzióvesztést követő lassú testi és lelki felmorzsolódás folyamatába, Palahniuk világában elvesztik a jelentését az olyan fogalmak, mint család, szeretet vagy nemiség. A Láthatatlan szörnyek dionüszoszi karneváljában viszont az a legszomorúbb – ezzel együtt ez a szerzői technika jelen regényben megvalósuló sikere –, hogy a sajnálat vagy a részvét a színteret drogosan körbeszaladgáló, egymást leamortizáló alakokkal kapcsolatban egyáltalán nem merül fel. Palahniuk sikeresen trancsírozza szét a testeket, és tömi degeszre a boncasztal körül sertepertélő macskákat a különféle bensőségekkel. Azért fáj benne az üresség, mert tapintható.
A történet remekül benne marad ebben a szikár kontextusban, de a radikális sűrítésből eredően néhol cigányútra megy egy-egy falat. Az olvasást kissé megnehezítik az egyedi technikai jegyek, már ha nem akarjuk a befejezés után rögtön újrakezdeni a regényt. Néhol talán a kevesebb többet adott volna, de egészében nem érzem a hatásvadász-jelleget. A Láthatatlan szörnyek egyszerre rémes és elgondolkodtató, még ha témájában rejlő „újszerűsége” valójában a híradók mindennapos és kötelező paneljévé is vált azóta. Kompakt regény, testfenomenológusok és genderesek gyöngye.
