A-
Hahner Péter: 100 történelmi tévhit.
Animus, Budapest, 2010, 319 oldal, 3290 Ft.
Gondoltad volna, hogy Lucrezia Borgia, a női gyarlóság alfája és omegája valójában tök jó fej volt, Mária Terézia még csak nem is flörtölt a szép szál magyar testőrökkel, sőt halálosan szerelmes volt a férjébe. II. József, aki felvilágosult uralkodóként él a köztudatban, pedig talán a világ legirritálóbb személyisége volt, a Magyarországon oly nagy népszerűségnek örvendő Erzsébet királyné meg kifejezetten idegbeteg? És hogy Bonaparte Napóleon egész biztosan nem – mármint a magasságát illeti − kisebbségi komplexusa miatt tört világuralomra, mert nem is volt alacsony?
A Pécsi Tudományegyetem Újkortörténeti Tanszékét vezető szerző, Hahner Péter ezekhez hasonló történelmi közhelyekről rántja le a leplet. Szerencsémre nagyon jó tanáraim voltak a középiskolában, valószínűleg nekik köszönhető, hogy nem minden ért meglepetésként (ami igen, abban meg a memóriám lehet a ludas); én főként az egyes történelmi alakok személyiségéről, sorsáról alkotott mendemondák eloszlatását élveztem. A szöveg egyáltalán nem száraz, sőt kifejezetten olvasmányos. Bálványdöntésről, deszakralizálásról szó sincs, minden felmerülő téma esetében felmerülnek érvek és ellenérvek minden lehetséges oldalon. Kicsit úgy hatnak az egyes fejezetek, mintha nyomozást folytatnánk: nagyon sokszor derül ki, hogy a puszta logikus gondolkodás is elég lenne, hogy belássuk valamely történelmi eseményről, hogy az semmiképpen sem történhetett úgy, ahogy annak idején bemagoltuk (vagy bemagolni véltük), nem is szükséges hozzá különösebben alapos szakmai vizsgálódás. Néha persze nem árt: jó ötlet volt a forrásokat az egyes fejezetekbe illeszteni a tömeges lábjegyzetek, valamint többoldalas bibliográfia helyett.
A másik érdekesség, amire felfigyeltem olvasás közben, hogy a történelmi tévhitek nagy része semmiben sem különbözik a pletykáktól; az uralkodónőkről terjesztett rágalmak például ezen alapulnak. Szomorú, hogy azért terjedt el például Nagy Katalin cárnőről, hogy a lovakat legalább úgy szerette, mint a katonatiszteket, mert a korabeliek irigyek voltak rá – ne már, hogy egy nő is tudjon kormányozni egy akkora országot, mint az oroszoké.
Mindent összevetve a könyv tökéletes példája az olyan műveknek, amelyek szórakoztatnak és – szórakoztatóan – oktatnak egyszerre, tudományosan megalapozottak, de nem tudálékosak. Egy hibája azért van: nagyon csúnya a borító. Tényleg. A kilencvenes évek legrosszabb, harsány korszakára emlékeztet a narancssárga-piros-zöld kombinációval, és a közbeékelt szürke sáv sem javít a helyzeten.
