A
Pieter De Poortere:
Guszti, a tehenek barátja
&
Guszti történelmet ír
Nyitott könyvműhely, 2009, 48 oldal, 2480 Ft.
Kopasz, kövér, és Hitler-bajszos. Traktorral jár óbégatni a meccsekre az ultrák közé, csak a sör, a csöcsök, meg a gagyi tévéműsorok hozzák lázba, és soha, de soha nem jön össze neki semmi. Ki az? Sajnos nem az exportképes, lúzermagyar képregényfiguránk, hanem egy vicces belga őstermelő. Garcia őrmester és az Indul a bakterház Koltai Robijának eddig titkolt szerelemgyereke. Guszti, a kedves kis kecskebaszó.
A Nyitott Könyvműhely rákattant az őrült hollandokra. Tavaly kiadták Marcel Ruijters Infernóját, amiben Vergilius laposmellű nőként járja végig a Poklot, és a szerzőt is elhozták Magyarországra. Idén Matthijs Van Boxsel volt a Könyvfesztivál egyik húzóneve, aki enciklopédiát írt az emberi butaságról. És az 5. Képregényfesztiválra jött ki a Pieter De Poortere két Guszti-kötete, tele zseniálisan beteg, vicces képregényekkel.
Nyugodtan kijelenthetjük: De Poortere a filozofikus primkóhumor apostola. A flamand Grafitember, csak bazdmegelés nélkül. Képregényeiből ugyanis hiányzik a szövegbuborék, annál több viszont a prosztóság, a vér, meg a non-píszí társadalomkritika. A Guszti viszont még így sem az a fajta cucc, amit 15 perc alatt kivégzel a klotyón vagy a villamoson, mert párbeszédek nélkül neked kell kitalálnod, mi hangozhatott el az egyes képkockákban, meg a képek közötti "fehér csíkban".
Az első Guszti-kötet (eredetileg: Boerke #1) egymáshoz lazán, vagy sehogy sem kapcsolódó életképeket villant fel, amikből egy pszichológus alaposságával ismerhetjük meg a főhős összes elfojtott frusztrációját. Guszti a Garth Ennis-képregények texasi redneckjeinek parafrázisa: a napi ganéhányás után legszívesebben csak inna és kurvázna, mindig verekedésbe keveredeik, duplacsövő shotgun lóg a kandallópárkányán, és odavan az állatokért. Igen, úgy, bár A tehenek barátja alcím kicsit félrevezető, mert pocakos hősünk leginkább a birkaszexre izgul.
A Guszti-képregények elsődleges humorforrása az, hogy a főhős bármit is csinál, meghal az utolsó képkockában. Ha kurvákra veri el az összes dugipénzét, az a minimum, hogy az orra előtt hal meg túladagolásban a világ legdögösebb luvnyája, a strici Guszti nyakába varrja a gyilkosságot, és a sitten ő lesz vaskeresztes nácik kedvenc barátnője. Ha Guszti kimegy egy meccsre, mindig őt verik nyomorékká a lovasrendőrök, ha meg a puskájával hősiesen elzavarja a kertjében landoló Alieneket, a kiérkező FBI-ügynökök lövik szitává.
Mi az oka Guszti hihetetlen pechszériájának? A rajzoló többször is eljátszik a gondolattal, hogy valahol Afrikában egy köpcös fickót ábrázoló vudubabát szurkálnak tűkkel, de az ottani hájas, népnyúzó diktátor helyett mindig Guszti szív a világ túlsó felén.
De valójában Guszti saját magának köszönheti az örökös szenvedést, akárcsak a mitológiai alakok: a kőgörgető Sziszifusz, vagy Prométheusz az újranövő máját marcangoló sassal. Guszti tudja, hogy szar az élete, de mindig valami isteni csodát vár, hogy majd azzal megoldódnak a problémái. Akkor is a saját kicsinyes vágyai okozzák a vesztét, mikor a mesebeli dzsinnel találkozik: csak egy bögyös csajt, meg egy jó kocsit kér. A szellem viszont nem akar visszamenni a palackba, inkább megöli Gusztit, és elhajt a nővel.
A mitológiai, filozófiai, és filmes utalások a második, Guszti történelmet ír című kötetben tobzódnak csak igazán (eredetileg ez volt a Boerke #3). Hősünk Az ember tragédiájához hasonlóan minden történelmi korban újjászületik, a Teremtéstől kezdve a Holdraszállásig, hogy együtt haljon ki a dínókkal, ledöfjék egy római arénában, és megegyék a bennszülöttek a nagy földrajzi felfedezések idején.
Ez a kötet már sokkal tudatosabban lett megszerkesztve, mint az előző, és itt már Guszti is komoly jellemfejlődésen megy keresztül: önös érdekei elé helyezi a közösség érdekeit. Sörözés helyett lehozza a Tízparancsolatot a Sínai hegyről, és megépíti Noé bárkáját, de természetesen így is mindig kihasználják a jámborságát, vagy simán csak megölik.
Igazából Gusztit azért verik át a legtöbb sztoriban, mert gyenge akaratú, és tűri hogy kihasználják: egy öreg kelta bölcs kérésére például fáradságos munkával, totál egyedül felépíti a Stonhenge menhírjeit, de végül kiderül, hogy a druidák nem is napszentélynek szánták, hanem focipályának. És szegény Gusztit elzavarják, mert már megvan mindkét csapat.
Minél jobban megszopja Guszti, annál hangosabban röhög az olvasó. De fontos, hogy észrevegyük, Pieter De Poortere vérben, és egyéb testnedvekben tocsogó képsorainál az elsődleges humorforrás (Guszti brutális kivégzései) mögött ott egy második szint is: a képregény húsba vágó (haha) látlelet az emberi kicsinyességről, butaságról és aljasságról. A szerző a történelmen végighaldokló Gusztin keresztül ítéli el a pedofil papok képmutatását, a diktátorokat, a harmadik világban még mindig létező gyerekmunkát, de figyelmeztet a klónozásban és a nukleáris fegyverekben rejlő veszélyekre is.
Az alkoholfüggő, buta flamand paraszt kliséje nagyszerűen kifigurázza a valóságshowkon nevelkedett, tévéfüggő társadalmat, meg a szexuális aberrációkat. De egyúttal megmutatja a tolerancia fontosságát is (a holland és flamand művészvilág ugyanis máig nem heverte ki Theo Van Gogh 2004-emeggyilkolását). A Guszti házában felvett, becsöngetős mosóporreklámban többször is látszik hősünk száradó Ku Klux Klán-kámzsája, de rendszeresen együtt sörözget egy politikusi ambíciókat dédelgető, gizdagyík Hitler-figurával is. A hazai politikai közhangulatot elnézve ez a saját nyomorúságában fuldokló, kecskebaszó flamand simán lehetne akár magyar is.
