C-
Hasítás - Huszonhat magyar író novellája a rockról. Magvető, 2008, 304. oldal, 2690 Ft.
Ezzel az írással kicsit megkéstem, már szinte mindenki elmondta a Hasításról, hogy sajnos egy pocsék antológia, annak ellenére az, hogy első blikkre az ember azt gondolná, hogy ennél eszményibb ötlet nem pattanhatott volna ki a kiadó és/vagy a szerkesztők fejéből. Végre egy téma, ami sokakat érdekel és amiről azt gondolhatjuk, hogy az írók számára is hálás terep, végre egymásra találhatna író és közönsége, mi más is hozhatná őket közelebb, mint a zene, méghozzá a kőkemény rock.
Hát, nem jött össze, besült a mutatvány és szerintem ez azért is roppant szomorú, mert ugye sokat nyavalyognak szakmán belül (írók, könyvkiadók) és kívül, hogy a fiatalokhoz nem jut el a kortárs magyar irodalom, tanórákon szinte semennyire, amúgy meg hogy, ugye. Hát, például úgy, hogy olyan antológiát hozunk össze, ami témájánál fogva rögtön a fiatalokat (is) célozza be. A zsíros hajú kamaszt aztán majd a szülő meglepi egy ilyen kötettel, a srácok pedig gördeszkázás helyett egy idő után falni kezdik Nádas írásait. Lehetne így is, csakhogy a magyar írónak a rock szó hallatán a Kádár-kor jut eszébe azon nyomban, vizenyős szemekkel nosztalgiázni kezd: amikor a 60-as években felvételiztem az egyetemre, amikor a 70-es években építőtáborban voltam stb. Megannyi sok kis Megáll az idő elfuserált változatban. Fura dolog ez, hiszen a szerzők jó részének nyílván akkor ugyanúgy a szabadságot, a vadságot, fékezhetetlenséget jelentette a rock zene, mint a mai fiataloknak, ebből azonban semmi nem jön át ezen a köteten, inkább valami nyúlós, keserédes nosztalgia, valami olyasmi, ami igen távol áll a rocktól.
A Hasítás egy mai fiatal számára dögletesen unalmas olvasmány, az írások egy jelentős részén mintha azt érzenénk, hogy ötlet nem nagyon volt a szerzőkben, hogy mit kezdhetnének a témával, de ha már itt a lehetőség, akkor pár ezer karaktert csak összehoznak. Van persze szépen kidolgozott novella is a kötetben, de annak meg a témához nincs sok köze, vagy itt van például Esze Dóra írása a Nirvanáról, ami egy esszé (az Árgusban még ezzel a megjelöléssel is jelent meg, ha jól emlékszem), tartalmaz érdekes meglátásokat, nincs vele semmi baj, csak ugye nem ez a műfaj.
Az igazi meglepetés azonban az volt számomra, hogy azok, akikről alapjában azt gondoltam, hogy a rock-témában lubickolni fognak (Garaczi, Háy, Podmaniczky stb.), nos, pont ők nagyon átlagos szövegekkel szerepelnek. Igazából azt kell mondanom, hogy szigorú szerkesztés mellett valószínűleg a szövegek háromnegyedét visszadobták volna. Ilyenkor persze az ember rögtön gondolkodóba esik, hogy kik hiányoznak ebből a kötetből, akik érvényesebben szólalhattak volna meg a témában, eszembe jutottak konkrét nevek is (pl.: Nagy Gergely, Poós Zoltán, Cserna-Szabó), de sokkal inkább azt hiányolom, hogy a legfiatalabb (20-as éveikben járó) nemzedékből senkit sem találunk a szerzők között.
Igaz ugyan, hogy a kor még nem feltétlenül biztosíték arra, hogy jó rocknovellát írjon az ember és ne kezdjen el elmúlt ifjúsága emlékein merengeni, hiszen ezt teszi például a kötet szerzői között a fiatalabbak közé sorolható Grecsó is, bár tegyük hozzá, hogy az ő írása (The Toors) abszolút a jobbak között van. Mások (Háy, Hazai) például éppen a nagy, magyar rocknosztalgiát állítják pellengérre, azonban ezek novellák meg éppen kevésbé sikerültek. Ebben a kötetben valahogy szinte mindenki, rockosan szólva, félre nyúl.
A magam részéről borzasztóan fájlalom, hogy egy alapjában véve meglehetősen jó ötletből ennyit sikerült csak kihozni, de a végére tartogattam a pozitívumot is, mert egy kevés azért van. A pozitívum pedig nem más, mint Dragomán György, ő ugyanis egy pazar novellát ajándékozott az antológiának. Hevimetál című írása valóban rock, valóban metál, valóban hasítás, ha másért nem, hát ezért mindenképpen érdemes kézbe venni a könyvet.
