A
Joe R. Lansdale: Vanilla rideKnopf, 2009, 256 oldal, $16.47.
Lansdale Hap és Leonard-sorozatából (nálunk a Fekete rontás (Mucho Mojo), A kétmedvés mambó (Two Bear Mambo), a Forró pite (Rumble Tumble) és a Veszett világ (Bad Chili) jelent meg, a sorozatindító Savage Season-ról pedig itt írtam (egyéb Könyvesblogos, Lansdale-lel kapcsolatos kritikáimat alul, a kapcsolódó címkére kattintva érhetitek el, Ellroy és ő a kedvenc szerzőim) a modern amerikai ponyva csúcspontja. Leginkább újkori westerneknek lehetne őket nevezni, hiszen nem krimik, mivel sosem egy ismeretlen gyilkos személyazonosságának felderítése hőseink célja. Nem is kalandregények, mert bár a bonyodalom csőstül szakad Hap és Leonard nyakába, olyan introspekció és miliőkritika a történetek sajátja, amilyet pl. egy Wilbur Smithnél hiába keresnénk. A helyszín pedig természetesen Lansdale szülőföldje, a sunyi Texas.
A Hap és Leonard-könyvek címadó figurái két jóbarát, akik nem túl okosak, egzisztenciális szempontból pedig kimondottan sikertelenek, középkorúak lévén szégyenszemre általában valami alpári melóval kell megkeresniük a betevőt. A verekedéshez és - bár ezt a mimózalelkű Hap még maga előtt is nehezen ismeri be - az öléshez azonban nagyon is konyítanak, és ezt alkalmankénti megbízóik jól ki is használják. Ennek ellenére jó fiúk ők, csak önvédelemből gyilkolnak, de akkor aztán isten irgalmazzon annak, aki ellenük indul.
Hapnak mostanában a szokásosnál jobban megy, egy építkezésen szögeket kell összeszednie, ez nála az első fok a középosztálynak támasztott létrán. A háztartási pénzbe szerencsére beszáll az a bögyös-vörös ápolónő, aki megosztja vele az ágyát (azt hiszem a csajt a Bad Chili-ben szedte még össze, de nem esküszöm meg rá). Haverja, Leonard, aki a létező legrosszabb helyet, a legbigottabb déli államot választotta arra, hogy fekete és buzi legyen egyszerre, épp a csávójával van egy haragszomrád-tájfun közepén, úgyhogy számára kimondott szerencse, hogy rendőrismerősük a segítségüket kéri: hozzák haza a szeme fényét, a nem-is-olyan-kicsi kisunokáját, aki egy nyálas drogdílert kúrogat, utóbbi gangbangerekkel körülvett lakókocsijában lakik és lövi magát, mintha céltábla lenne.
Hap és Leonard nagy nehezen rászánják magukat az akcióra. A dealer sajnos nem hallgat a szép szóra, így hőseink kénytelenek megrohamozni a lepattant, kutyaszarral és adagos-zacskókkal teli lakókocsit, amely szabadítóakció eredménye egy, a bezárt ablakon kihajított véreb, egy felismerhetetlenre vert bandatag, illetve egy másik, akit félholtra rugdosnak. Maga a dealer megússza egy golyóval a combjában. Felmentőseregünk a kiscsajjal vállán távozik, bár a lányt, mivel meglehetős agresszivitással fogadta barátainkat, korábban szintén kénytelenek voltak pofán vágni.
A dealer főnökei, akik a déli államok kábítószerügyleteit intézik, kimondott morcossággal reagálnak arra, hogy egyik legjobb elosztójukból két bunkó civil még a szart is kipasszírozta, ráadásul a támadók, mintegy epilógként a kokaint lehúzták a lakókocsi retyóján. Hap és Leonard sejti, hogy megmozdulásuknak lesz némi utóhatása, de arra még ők sem számítanak, hogy első lépésként a kisvárosuk felét kell majdnem a földdel egyenlővé tenniük saját testi épségük megóvása érdekében.
Fél tucat halottat eltussolni nem lehet, és hiába az önvédelem nyilvánvaló tényálladéka, a bíróságot nem valószínű hogy megúsznák. Ám ekkor közbelép az FBI, és felajánlja a dinamikus duónak, hogy amennyiben sikerül visszaszerezniük azt a háromszázezer dollárt, amit egy bűnbánó, biztonsági őrizetben tengődő fejes maffiózó fia pattintott meg (és a srácot is visszahozzák, ez apuci legfőbb vágya), esetleg eltekintenek a vádemeléstől. Hap és Leonard kénytelen belemenni az üzletbe, maguk mellé veszik a harcedzett Jim Bobot és a szociopata, elefánt méretű Tontót, majd a lóvé meg a gengsztergyermek nyomába erednek. Csakhogy ez a pénz éppen azoknak a rosszéletűeknek a kasszájából lett elemelve, akik a lakókocsis (addigra már elhalálozott) dealer főnökei, és akik Hap és Leonard küldetésében remek alkalmat látnak a pénzük visszaszerzésére és a két idegesítő mitugrász kinyuvasztására. Ezúttal már jóval komolyabb kommandót küldenek rájuk...
Lansdale a szülőföldje krónikása, szó szerint szerelmes a millió szúnyoggal teli, mocsaras, fülledt, lepukkadt Kelet-Texasba, mondanám, hogy ő az ottani Móricz, de ezt már valamelyik korábbi kritikában elsütöttem. Lehengerlő érzéssel és szívvel ír a vidékről, ahol ő maga is éli napjait, és az ottani emberekről, hőseiről, akik Lansdale-nél mindig blue collar hero-k, melósok, kétkezi munkások, prolik, és én ezért újra csak hálát adok annak akinek hálát adok, mert én magam sem állhatom az entellektüel regényhősöket.
Hap és Leonard egy szenzációsan eltalált páros. Adva van egy nagydarab, jószándékú fehér és egy izgága, szintén nagydarab, homokos néger, akik különbözőbbek már nem is lehetnének, de testvérekként szeretik egymást, és a másikért tűzön-vízen átgázolnak. Lansdale őrült módon ért a párbeszédekhez, és a könyvet, az összes erőszak, vérontás és néha profánul mély személyiségismeret kibuggyanásai ellenére végig kell röhögni, olyan ügyességgel sajtol ki szituációs és verbális humort a történetből és a figuráiból.
Több olyan fejezet is van a könyvben, amit egyszerűen félbe kellett hagynom, annyira élveztem. Nem hinném, hogy ez oxymoron: az ember azt, ami igazán kedvére van, gyakran későbbre tartalékolja. Akciójeleneteknek olyan gyönyörű egész sorozatát fűzi ehelyütt véres fonálra Lansdale, hogy párját ritkítja.
Ahogy a sorozat halad előre (a széria első része, a Savage Season éppen húsz éve jelent meg), Lansdale úgy mélyíti el a figurái személyiségét, ez főleg Hapre igaz, aki valamelyest a szerző alteregója. A Vanilla Ride egészen félelmetes mélységekbe ás alá, és egyrészt dekonsturálja, másrészt kifordítja a macsó hős toposzát. Hap meghasonlik, mégsem tehet a saját természete ellen, és Lansdale ehhez, a férfilélek kendőzetlen feltárásához szomorúan, mégis sebészi kegyetlenséggel nyúl. Hap önmagát jó emberként szeretné elkönyvelni, aki csak akkor vesz fegyvert a kezébe, amikor szükséges, csak akkor folyamodik erőszakhoz, amikor a szeretteit bántják. Miért élvezi mégis ennyire a gyilkolást? Ám a kérdésre adandó válaszát visszanyeli, mert ha őszintén megválaszolná, már nem az az ember lenne, aki lenni vágyik, a lelke megválthatóságába vetett hitének minden erejével.
