Nem érdekelt senkit semmi a boron és a válságon túl

Valuska László | 2015. március 29. |

Első mondat: A minap meghalt egy utastárs a HÉV-en, rosszullétből kifolyólag, ahogy a kalauznő az életben maradt utasok nem csituló érdeklődésére fogalmazott.

A HÉV-eket, a kocsmákat, buszmegállóban várakozó embereket, a kulturális életet és önmagát is ugyanazzal a rezignált érdeklődéssel figyeli Keresztury Tibor, pillanatképekből bontja ki szomorú kisrealista történeteit. Rövid snittekre darabolja a magyar reáliát, a megfigyelt témát soha nem a maga panoptikusságában, hanem a lehető legközelebbről és a legérzékenyebben vizsgálja. Ezért rohadt kellemetlenek és szórakoztatóak az írásai. Az olvasó semmi mást nem tesz, csak követi a szerzőt az énfeltárásban.

Keresztury Tibor: Temetés az Ebihalban

Magvető, 2015, 236 oldal, 2990 HUF

 

A Temetés az Ebihalban című kötet minielbeszélések gyűjteménye, mintha csak az internetes olvasáshoz szokott agyunkat bombázná: 3-4 oldalban sűríti össze történeteit, amelyek hol naplószerűek, hol publicisztikába vagy esszébe hajlanak. Youtube-kompatibilis ritmus nyakon öntve cinizmussal, legyen a téma a saját élete vagy a középiskolai oktatás. A kötet erősségét ezeknek a rövid szövegeknek a ritmusában érzem: az író mint birkózó keresi a fogást a témáin, összekapaszkodás, fogás, szétválasztás, újra összekapaszkodás. Néhány kivételtől eltekintve minden menetet biztonságosan hoz Keresztury.

A szerző iszonyú mázlista, mert szövegei mindennap új értelmezési kereteket kapnak, egyszerűen ilyen bolondos és értelmetlen világot élünk, például futsalosok vezetnek minisztériumot: Magyarország örökké változó, megfoghatatlan és leírhatatlan. Ezért jó, hogy van valaki, aki leírja, milyenek vagyunk, hogyan működünk. Amikor egy behajtási osztály helyettes vezetőjéről olvasok a könyvben, aki egy rózsadombi villa előtt leparkol tankjával, majd kiszállva elsimítja a “a sok üléstől megereszkedett seggén a galambszürke kiskosztüm gyűrődéseit” (48), akkor a mondatba beleértem Vida Ildikót az angol nyelvtanfolyamon.

“Ez a hápogás, hogy a hozzáértés, meg egyáltalán: hogy a kultúra, amit olyan nagyon óvnak és féltenek maguk, az majd meg lesz csinálva, nem kell nyávogni, türelem. Majd odaér a parlamenti többség, napirendre veszi, és dönteni fog. Per pillanat az van napirenden, hogy kivonjuk a forgalomból magukat. Aztán majd lesz koncepció, lesz kultúra, lesznek kulturális műsorok”

- írja a Lapát című szövegben a szerző, miközben az ország jelentős része a hasát fogva nevetgél azon, hogy 80 milliárd forintból azt sem tudták megoldani, hogy Áder János nevét helyesen leírják. Ugyanez az állami média hívogatja a Literát, hogy a Nobel-esélyes magyar író, Nádasdi Péter be tudna-e jönni a hajnali műsorba arról beszélni, hogy nem kapta meg a díjat. Gombosszegről? - kérdez vissza a szerkesztő.

A körülöttünk lévő világot, szereplőket és játékszabályokat nagyon pontosan ismeri a szerző, nem véletlenül tud a HÉV-en vagy a villamoson történtekből kisrealista társadalomképet rajzolni:

  • Egy otthagyott Blikken kihúzzák a csíkot, szívószál az orrba, zutty” (23.),
  • Ilyenkor el szoktam veszteni a fejem, mondja, és az arcomba hajol. Azon nyomban megcsap a dohánybűzt a Pitralonnal elegyítő szájszaga” (25.),
  • Az ellenőrök rendőrök hadával bátorkodnak csak felszállni, mert anélkül nem kizárható a lincselés, hiszen az utasok kétharmadának köztudomásúlag nincs jegye” (27.),
  • Így utazik napra nap ez az atomjaira hullott, irányát, nyugalmát, humorát, méltóságát vesztett társadalom az ismeretlen jövő felé, azt remélve, hogy a másik megdöglik majd közben, így ő lesz, aki először célba ér” (27.),
  • Állnak, mert ülőhely a többi kocsival ellentétben nincsen. Állnak összepréselődve, egymáshoz tapadva, s valamiért kerülik egymás tekintetét. Ha sikerül a visszaút is, az ezerkétszáz forint spórolás. Egy héten az hatezer, egy hónapban huszonnégyezer. Mi a kérdés” (19-20.).

Keresztury minden szövegében ott van a csalódott, depresszív értelmiségi nézőpontja, aki sajnos már semmin nem csodálkozik, és bár érzékeli a hibákat, a történéseket, de közben belenyugszik, hogy a fent említett értelmiségire semmi szükség nincs jelenleg. Senkire nincs szükség, aki az egyes emberben gondolkodik. A Temetés az Ebihalban bizonyos nézőpontból a rendszerváltás utáni értelmiségnek állít emléket. Egy helyen azt olvasni:

“Ezek a nyelveket beszélő, olvasott, az apjuknál, a tanárjuknál sok esetben sokkal műveltebb fiatalok, eddig sem tartották azt valami nagyra, amit a szüleik korosztálya a diktatúra lebontása után az országból >>alkotott<<; hogy ennyire telt az erőből és a tehetségből, amit az ország morális és gazdasági állapota jelenleg prezentálni tud” (201.).

Legyen elég ballonkabát és lufi

A fecskés bűnöző című fejezetben a keményen dolgozó kisember és az állam viszonyát meséli el a szerző több ülésben: beszél a mindennapjainkat az időjárástól a politikáig meghatározó háborús retorikától (Sárga riasztás), kiemelve, hogy a szó tényleg önálló létező, amennyiben ha valamit sokat hajtogatunk, akkor az teljesül is. Mi pedig harcban állunk mindenkivel az USA-tól az EU-n át a kommunistákig, de legfőképpen magunkkal. Március 15. és Október 23. - a politika által elhasznált, megrágott, kiköpött ünnepek, a politikai showbiznisz által hergelt tömegek és kiüresedett mondanivaló:

“minálunk az ünnepi műsorba, a nap lebonyolításába szellemi értelemben bő húsz éve nem invesztált senki. Láthatóan egy a lényeg: legyen elég ballonkabát, vattacukor, lufi, meg virsli a parasztnak, meg hogy nehogy történjen valami” (66.).

Ehhez tartozik egy erős kocsmai jelenet is, amelyben sikerül megfogalmazni, hogy miért kettővel szomorúbb, kilátástalanabb és savanyúbb dolog ma Magyarországon élni:

“Nem érdekelt senkit semmi a boron és a válságon túl. Vagy máshogy megközelítve a dolgot: a boron kívül nem volt semmiről tudomásuk, ami ne a válság kategóriájába tartozott volna, ami ne lett volna válságban épp” (145).

 A fenti, bátran közéletinek nevezhető írások után egyre személyesebb hangra vált Keresztury, bátran mutatja meg önmagát gyengeségeivel együtt. A Későn futott című fejezetben a futás köré szerveződik az élet és így a szövegek is: egy volt kosárlabdázó, aki egyben egy volt alkoholista is, hogyan találja meg az újjászületést a futásban. Murakami Harukinak van egy futós könyve, és bár ezek csak pár oldalas rövid szövegek, mégis ahhoz tudnám mérni. A futást is meg lehet tanulni belőle, amennyiben minden sportban fontosabb az önfeladás és a szenvedély, mint a technika. Személy szerint gyűlölök futni, ha nem pattog, esetleg gurul egy labda előttem, és talán Keresztury sem nagyon hitte el magáról, hogy a futás ennyi erőt ad. A futás fejben dől el, említi a szerző az ismert mondást, majd írásban ábrázolja is a nevezett dőlés működését.

Félmaratonok és maratonok világában bukkan fel a szerző, akinek se a térde, se a tüdeje nem bírja a kezdeti nekifeszülést, később viszont megfejti a futás lényegét, közösségre talál (“a szolidaritás érzése egyetlen más tömegrendezvényen sem érezhető ilyen tisztán, mind ezeken a közösségi alkalmakon”), és egy olyan versenyszellemre, ami alapvetően nem a másik, hanem önmaga legyőzését jelenti. A verseny az mindig valaki/valami más ellen zajlik, legyen az egy vagy csapatnyi ellenfél, esetleg a magasság, a távolság vagy az idő, miközben Keresztury novellákon át csak magával versenyez:

“Szándékosan nem versenynek mondom, hiszen itt az országos csúcs megjavítójához fogható biztatás, taps, dicsőség, tisztelet illeti meg a kerekesszékeseket, vagy a záróbusszal ádáz küzdelmet vívó hetvenen felülieket” (108).

Kockáztatás

A Temetés az Ebihalban kötet egészét meghatározza egy kicsit szorongó, cinikus nézőpont, bármi legyen is a téma, a város, a politika, a kultúra, a társadalom vagy az én. A végén Keresztury kockáztat, némely szövegben már olyan személyes és intim, hogy teher olvasni, a családtagokat sem irigylem. 

“Harminchat éves vagyok, Debrecenben élek, 1986 óta szerkesztem az Alföld című folyóiratot, három könyvem, három gyerekem van, nyolc-, hat- és négyévesek, az anyjukat szeretem, noha viszonyunk nem felhőtlen: szüleim halála óta (1993, 1996) iszok, mint az állat, gyakorlatilag függő vagyok”

- írja Keresztury Tibor a Tankcsapdáról szóló esszéjében, amit tizenhét évvel korábban, 1998-ban írt, de most visszaolvassa, kommentálja. Később megírja legkisebb fiának 18. születésnapját, mindhárom gyermekének ír egy szöveget, hogy megrajzolja kapcsolataikon keresztül saját magát és érzéseit, illetve ötvenedik születésnapját is, ami egy nem akármilyen tonikozással indul, majd végül saját alkoholizmusásának végső időszakát is feltárja:

“Üres voltam, mint egy bánya kitermelés után; üres, és végtelenül fáradt, ahogy vitt a távolsági busz az ismeretlen, új élet felé” (223).