(Midnighter #6 - Flowers for the Sun. Írta: Garth Ennis
Rajzolta: Glenn Fabry)
Hogy a frászba’ lehetséges, hogy bő két évtized elteltével is a legjobb amerikai képregények írói még mindig a britek? Warren Ellis, Alan Moore vagy az ehelyütt tárgyalt Garth Ennis úgy magasodik az újvilági konkurencia fölé, mint kombájn a letarolandó búzamező fölé, a többieknek velük szemben semmi esélyük. (Miért éppen két évtized? Mert a nyolcvanas évek közepén indult meg a – főleg Frank Miller és az említett Alan Moore által berobbantott (képzavar, képzavar – nem az első és nem is az utolsó!) – amerikai képregény-újhullám, amely véget vetett a hősökhöz való gyermeki hozzáállásnak (ez cseppet túlzásba is lett víve, majd valamikor kifejtem.)
Ennis a kilencvenes évek derekán ráadásul belekezdett magnum opusába, a legendás (és akkor még visszafogottan fogalmaztam) Preacher-be (asszem már nálunk is kapható), amelyben az amerikai léleklegendát rángatta vissza földközelbe, és tette mindezt a rá jellemző extrém (és Ennisnél kevés extrémebb alkotó létezik, multimediálisan) erőszak és a lehető legalpáribb (értsd: kurva vicces) humor kíséretében.
A Preacher 5-6 éve fejeződött be, azóta Ennis saját munkássága körül rója a köröket, semmi kifejezetten döbbenetessel nem rukkolt elő, igazán bátor cuccot nem rakott le az asztalra. A Punisher „csak felnőtteknek” címkével ellátott változatának állandó szerzője lett. Tagadhatatlan, hogy történetei még így, egy másvalaki által kiötlött figurához pászintva is szórakoztatóak, mégis hiányzik belőlük az a koncentrált intenzitás, amely korai munkáit jellemezte.
Nemrégiben Warren Ellis szuperhős-csapatának, az Authority egyik tagjának, Midnighter-nek a saját szériáját sózták a nyakába. Bár bizonyos szempontból, vérontás dolgában Midnighter kalandjai beleillenek ugyan Ennis ouvre-jébe, másrészről viszont a nem is kissé homofób Ennis furcsa választásnak tűnhet egy nyíltan meleg szuperhős brutális kalandjainak elmesélésére.
Ám ha az ember végigolvassa a széria jelen esetben tárgyalt hatodik számát, el kell hogy oszoljon minden kételye: a Flowers for the Sun egyszerre szenzációs szamuráj-képregény és szívbemarkoló, szomorú szerelmi történet.
Szamuráj-képregény, igen: bár Midnighter figurája szigorúan korunk szülötte, Ennis, mivel kénye-kedve úgy tartja, áthelyezi a XVIII. századi Japánba. Magányos rónint csinál belőle, aki csak hihetetlen kardforgató-tudásának köszönheti, hogy a sógun a szolgálatába fogadja. Már a nagyúr testőreként ismerkedik össze azzal a szőke ismeretlennel, aki – az Authority rajongóinak azonnal nyilvánvaló lesz – Midnighter jelenkori szerelmének, Apollónak a szamuráj-verziója.
Viszonyukat a sógun féltékeny főtanácsadója nem nézi jó szemmel, és egy csapat nindzsát küld rájuk – az a rövid, szinte teljes sötétségben játszódó összecsapás, amelynek során Midnighter és Apollo több száz feketébe öltözött orgyilkossal végez, az egyik leghatásosabb jelenet, amit Ennis valaha is írt.
Ám Apollo nincs olyan kemény fából, mint Midnighter, a gyilkos génjeit generációkon átörökítő embermonstrum, és sajnos nem éli túl a csatát. Szeretőjének bosszúja – mint Ennistől az megszokott – profán és borzalmas lesz egyszerre…
Szóval vannak a Flowers for the Sun-ban nindzsák, szamurájok, vérontás dögivel, izgalom, szerelem, valamint az egészet az a Glenn Fabry rajzolta, aki a Preacher szenzációs borítóit. Ráadásul a befejezés érzelmileg olyan rezonáns (+ bizarr), hogy még most, napokkal a füzet elolvasása után is felbukkan az agyamban.
Mi kell még?
Ennis a kilencvenes évek derekán ráadásul belekezdett magnum opusába, a legendás (és akkor még visszafogottan fogalmaztam) Preacher-be (asszem már nálunk is kapható), amelyben az amerikai léleklegendát rángatta vissza földközelbe, és tette mindezt a rá jellemző extrém (és Ennisnél kevés extrémebb alkotó létezik, multimediálisan) erőszak és a lehető legalpáribb (értsd: kurva vicces) humor kíséretében.
A Preacher 5-6 éve fejeződött be, azóta Ennis saját munkássága körül rója a köröket, semmi kifejezetten döbbenetessel nem rukkolt elő, igazán bátor cuccot nem rakott le az asztalra. A Punisher „csak felnőtteknek” címkével ellátott változatának állandó szerzője lett. Tagadhatatlan, hogy történetei még így, egy másvalaki által kiötlött figurához pászintva is szórakoztatóak, mégis hiányzik belőlük az a koncentrált intenzitás, amely korai munkáit jellemezte.
Nemrégiben Warren Ellis szuperhős-csapatának, az Authority egyik tagjának, Midnighter-nek a saját szériáját sózták a nyakába. Bár bizonyos szempontból, vérontás dolgában Midnighter kalandjai beleillenek ugyan Ennis ouvre-jébe, másrészről viszont a nem is kissé homofób Ennis furcsa választásnak tűnhet egy nyíltan meleg szuperhős brutális kalandjainak elmesélésére.
Ám ha az ember végigolvassa a széria jelen esetben tárgyalt hatodik számát, el kell hogy oszoljon minden kételye: a Flowers for the Sun egyszerre szenzációs szamuráj-képregény és szívbemarkoló, szomorú szerelmi történet.
Szamuráj-képregény, igen: bár Midnighter figurája szigorúan korunk szülötte, Ennis, mivel kénye-kedve úgy tartja, áthelyezi a XVIII. századi Japánba. Magányos rónint csinál belőle, aki csak hihetetlen kardforgató-tudásának köszönheti, hogy a sógun a szolgálatába fogadja. Már a nagyúr testőreként ismerkedik össze azzal a szőke ismeretlennel, aki – az Authority rajongóinak azonnal nyilvánvaló lesz – Midnighter jelenkori szerelmének, Apollónak a szamuráj-verziója.
Viszonyukat a sógun féltékeny főtanácsadója nem nézi jó szemmel, és egy csapat nindzsát küld rájuk – az a rövid, szinte teljes sötétségben játszódó összecsapás, amelynek során Midnighter és Apollo több száz feketébe öltözött orgyilkossal végez, az egyik leghatásosabb jelenet, amit Ennis valaha is írt.
Ám Apollo nincs olyan kemény fából, mint Midnighter, a gyilkos génjeit generációkon átörökítő embermonstrum, és sajnos nem éli túl a csatát. Szeretőjének bosszúja – mint Ennistől az megszokott – profán és borzalmas lesz egyszerre…
Szóval vannak a Flowers for the Sun-ban nindzsák, szamurájok, vérontás dögivel, izgalom, szerelem, valamint az egészet az a Glenn Fabry rajzolta, aki a Preacher szenzációs borítóit. Ráadásul a befejezés érzelmileg olyan rezonáns (+ bizarr), hogy még most, napokkal a füzet elolvasása után is felbukkan az agyamban.
Mi kell még?
