Carmen Posadas: Meghívás gyilkosságra, fordította: Dobos Éva
Kossuth Kiadó, 2014, 351 oldal, 2542 HUF
C+
Az egyszerű sorból származó Olivia Uriarte látszólag mindent megkapott az élettől: szépséget, gazdagságot, jó adag manipulációs tálentumot. Ám a kemény munkával kikapart szerencse könnyen megy: negyvenvalahány éves kora körül a számító szépséget faképnél hagyják, és a gazdag férjjel együtt a mesés vagyonnak is fuccs. Olivia azonban nem az a teremtés, aki könnyen beletörődik, hogy több emeletnyi társadalmi szintet zuhanjon, inkább hatalmas pókhálót sző szórakozásból és céltudatosságból.
Gyorsan lajstromozza azokat a személyeket, akiket kisemmizett és megalázott a múltban, esetleg valamilyen gyalázatos titkot tud gondosan rejtegetett magánéletükről. A mit sem sejtő áldozatokat meginvitálja férje luxusjachtjára, a Gyöngyöző Ciánra, majd egy Tíz kicsi négert idéző jelenetben a fejükre olvassa, miért égnek a vágytól mindannyian, hogy őt halva lássák. A produkció után kabinjába vonul, és elégedett pókként várja, a meghívottak közül vajon melyik teljesíti be feladatát.
A vendégek között akad kamaszfiúkat kedvelő filmsztár, elhagyott és kihasznált szerelmes orvos, csodaszép modell, akinek vőlegényét Olivia az esküvő előtt csábította el, és ott lebzsel Olivia húga, Ágata, a nagy Christie druszája is. A vénkisasszony irodalom tanárnőnek, a nővére árnyékában senyvedő szürke kisegérnek jut a nagy feladat, hogy az ügy végre járjon, és az Olivia által elpotyogtatott nyomokból, puzzledarabokból összeállítsa a végső képet.
A Meghívás gyilkosságra első részében a gyilkosjelöltek múltja, és Oliviához fűződő, konfliktusokkal terhelt kapcsolata rajzolódik ki saját perspektívájukból. A második rész egyedül Ágatáé. A jelentéktelen külsejű, fogyókúrafüggő hugica egyes szám első személyben rögzíti nyomozása minden pillanatát, és miközben egyre közelebb jut a megoldáshoz, kezd magára találni, és lapról lapra nő az esély, hogy rút kiskacsából mutatós hattyúvá változzon.
Agatha Christie-parafrázis, hirdeti a fülszöveg. Igen, valóban, ha az számít, hogy több Christie-regénycím és citátum is megidéztetik, igaz, számos más idézet is felvonul Oscar Wilde-tól Daphne de Maurier-ig. A fejezetek egy-egy Agatha Christie-regény címét viselik, a gyilkosság helyszínéül szolgáló jacht oldalán a Gyöngyöző Cián név díszeleg. Ráadásul a szereplők is gyakran viselkednek úgy, mintha a krimi királynőjének valamelyik művéből pattantak volna elő.
Más kérdés, hogy Christie nyomozói sosem vonódtak be az ügyeikbe: Miss Marple gondosan távol tartotta magát a túlcsorduló érzelmektől, Poirot szívét is csak egy orosz grófnő tudta megdobogtatni. Ágata azonban egészen más tészta. Privát kopói minőségében nemcsak a bűntény felgöngyölítésére összpontosít, hanem saját sivár magánéletére is gyógyírt, epedő szívének vigaszt keres, s így sokkal inkább hasonlít Bridget Jonesra, mint a St. Mary Mead-i vénkisasszonyra. A regény humora is inkább Helen Fieldinget idézi. A túlsúlyos hősnő ügyefogyottan csetlik-botlik: a legfontosabb pillanatokban heveny hasmenés tör rá, olyan esetlenül és szétszórtan veti papírra gondolatait, amilyen hebrencs a magánéletben, büszke pallérozott elméjére, a leghétköznapibb szituációkat viszont nehezen látja át.
A Meghívás gyilkosságra távolról sem makulátlan krimi. A dramaturgiai szálak sokszor elárvultan fityegnek a semmiben, az elbeszélés néha kusza és kidolgozatlan, a történet szét-szétfeslik, sok epizodikus elem tökéletesen értelem nélkül marad. De talán nem innen kell nézni. Nyomozói rátermettségét nem feltétlenül bizonyítja ugyan, az uruguayi-spanyol szerző mégis szerethető, bájosan bumfordi szinglit teremtett Ágata Uriarte figurájával.
