Száz év szerelem

anslemoo | 2009. április 21. |

A
Kőrösi Zoltán: Szerelmes évek – Gyávaság

Kalligram, 2009, 344 oldal, 2990 Ft.


Olvasás közben túl sok mindenre kell figyelnünk ahhoz, hogy magunkra maradjon időnk. A történet, a szereplők, a logika, mind-mind ellenünk dolgoznak, így az a folyamat, amelyben magunkévá tesszük a szöveget, gyakran elsikkad. Vagyis az olvasásunkat nem tudjuk megfelelően olvasni. Ezzel többnyire nincs is semmi gond, hiszen a profi olvasó gyakran örömtelen kötelességének engedelmeskedve reflektál csupán, ám van egy rakás olyan szöveg, ami a megosztott figyelem nélkül élvezhetetlenné válik, pontosabban: ezek az írások akkor tárulnak fel előttünk, ha magunkat is beleolvassuk a sorokba. Ilyen szövegnek tartom Kőrösi Zoltán új regényét, a Szerelmes éveket is. Hogyan lehet elbeszélni egy család történetét? Meghökkentő mesékkel, privát mitológiával mindenhol találkozhatunk, kivétel nélkül. Nem létezik unalmas família, ha csak a magán történelmet nézzük: négy-öt generációnyi fájdalom, boldogság, létezés nem lehet érdektelen, ám ezeket a szétszabdalt, csupán részletekben működő történeteket egy regény szigorú narratívájához igazítani már egészen más feladat. Egy családregény jóval több az adott család elbeszéléseinek összességénél, hiszen a hangsúly éppen az előadás módján van: összeáll-e vajon a sok kis fragmentum egy olyan egésszé, amely egy pillanatra sem feledkezik meg saját részletszerűségéről, arról, hogy a szöveg csak a könyvbe zárva tűnik végesnek.

Zavarba ejtő Kőrösi Zoltán prózanyelve. Ahogy egyre jobban elmerültem a szövegben, világossá vált, hogy itt nem egy nyelv, egy narráció határozza meg a regényt. Évtizedek elbeszélői hagyománya és nyelvezete kavarog a könyvben, mintha nemcsak egy család, de az emlékek továbbörökítésének történetét is szövegbe kívánná foglalni a narrátor. Egyből beugrik a mágikus realizmus, aztán a klasszikus nagy családregények, esetleg a kortárs irónia, de azért ez nem ennyire egyszerű. A felsorolt címkék csak az olvasóban és nem a szövegben nyernek értelmet, vagyis közönséges kapaszkodók és nem a regény kliséi. Kőrösi írása ugyanis minden egyértelműnek tűnő asszociáció ellenére (vagy talán éppen azért) mindvégig megőrzi egyediségét és önálló hangját. Még a nyilvánvaló utalások is az elbeszélés hangulatához illeszkedve válnak a szöveg részévé, vagyis a hagyományok a méltó felhasználás (az újraírás) miatt játszhatnak szerepet a történetben. Úgy bánik az elbeszélő az intertextusokkal, mint a családtagjaival: kellő tisztelettel, de minden intim részletet feltárva. Értelmezi, átírja, újraéli az elődöket.

Egy család története a családtagok elbeszéléseinek összessége, hiszen minden (ami tudható) továbbadott információ csupán, a szereplők élete a különféle sztorikban válik elérhetővé, a mese, a történések elbeszélése pedig már egy újabb szintre emeli a megélt időt. Ebben az esetben az írás újraalkotja az elmúlt korok cselekményeit, elszakadva a tények igaz-hamis jellegétől, a fikcióra bízva a szöveget. A Szerelmes évek narrátora bő egy évszázad eseményeit foglalja össze elbeszélésében, évszámokkal, külső utalásokkal kár bajlódni, mindegy, hogy ez a család létezett, létezik-e, hiszen ilyen formában, a szövegen kívül jelenlétük értelmét veszti. A regény szereplői ennek ellenére a szemünk láttára válnak hús-vér emberré, az olvasással párhuzamosan cseperednek, szenvednek, vénülnek meg; néha már-már kellemetlenül elevenek ezek a figurák, mintha bármelyik pillanatban levethetnék fiktív identitásukat és kiléphetnének a könyvből. Különösen akkor feltűnő ez, ha egy-egy szereplő sokáig marad távol a narráció aktuális eseményeitől, és csupán levélben vagy közvetett elbeszélésben értesülünk sorsa alakulásáról, ilyenkor az elevenség olyan szorosra fűzi a szövegbeli karakter és az olvasó köré a történet szálait, hogy szinte rokoni érzelmekkel gondolunk a távollévőre. Emiatt aztán az olvasást idővel felváltja az együttélés, közösen sírunk, közösen örülünk a szereplőkkel, minden történésnek jóval nagyobb súlya és tétje van, mint egy közönséges történet esetében, a szövegben eltelt idő kicsit a sajátunkká válik.

A történelem befolyásolhatja a „kisemberek” életét, azokét, akik látszólag képtelenek beleszólni az események alakulásába, mert nem vezethetnek pártot, nagygyűlést, hadosztályt. Ám a történések nem feltételeznek alkotót, a történelem nem egy egyenes vonalú, célszerű fejlődés modellje, csupán elbeszélt történetek összessége, amelyet a sok apró magánesemény alakít. Kőrösi Zoltán hőseinek sorsa egybefonódik egy ország, egy nép hivatalos történelmével. Az elbeszélés konkrét jegyzetekkel, vagyis a margón elhelyezett információkkal és utalásokkal igyekszik még szorosabbra fonni ezt az összetartozást – ebből néhol igen szellemes belső hálózat képe bontakozik ki, máshol erőltetettnek és feleslegesnek hat a külön kiemelés. Ám ezektől függetlenül is nyilvánvaló, hogy az egyéni történetek és a nagy elbeszélésekben konkretizált történelem közti kölcsönhatás nem egyirányú, az egyes emberek élete, a sok kis részlet szerves részét képezi a nagy egésznek (amely emiatt a szöveghez hasonlóan sosem lehet befejezett egész!). A Szerelmes évek újabb és újabb generációi szintén egy nagy körforgás, egy újra meg újra átélt (szinte) szakrális eseménysor, a szerelem különböző megnyilvánulásainak a részei. Organikus egységgé az ismétlések, a visszatérés, a linearitást állandóan felülíró körkörösség varázsolja a családot, és ennek következtében a szöveget is. Az elbeszélés jelenidejét kijelölő narrátor a „valódi” (vagyis a könyv borítóján feltüntetett) elbeszélőt követő korosztály tagja (ez a családtagok megnevezésétől a nézőpontból eredő időmegjelölésig minden megnyilatkozáson tetten érhető). Ám narrációját a részletek gazdagságára való tekintettel (nagyobb tudással rendelkezik, mint azt a családi legendák indokolnák) nem tarthatjuk pusztán visszaemlékezésnek, vagyis a különféle emlékfoszlányok utólagos összeállításának, amelyben felmenői bámulatos életösztönéről, és így saját létezésének lehetőségéről emlékezik meg. Sokkal inkább olyan konstrukció ez, amelynek lényegét az olvasásra való figyelem, saját történetünk megalkotása adja. Ahogyan a narrátor a gesztusokon, mozdulatokon, eseményeken keresztül felolvad a családja „történelmében”, úgy válik az olvasó is a szöveg részévé.

Érdekes módon azonban a történetek körforgását az apró, szinte észrevétlen események felől ábrázolja az elbeszélő: a más esetben jelentéktelennek tűnő részletekből építkezve jut el a nagy formához. A regény képi világa rendkívül érzékeny szemlélőt feltételez, a színek, illatok, rezdülések töredékei állnak össze történetté, mintha minden, ami később sorsfordító eseménynek bizonyul, már mindig is jelen lett volna a szöveg körforgásában. A háború, a születés, a szerelem, az idő mind csak illatok és látványok összessége. Kevés kivételtől eltekintve nincsenek itt tehát olyan megrendítően nagyívű történetek, mint a korábban említett mágikus realizmus egyes alkotóinál, a Szerelmes évek családjának emlékezete akármelyikünké lehetne. Az ismerős környezetet és helyzeteket a finom különbségtételek teszik újszerűvé, emlékezetessé: az elbeszélői érzékenység még a monoton és üresnek tűnő részeket is feltölti élettel. A szerelem pedig, amely az alkalmazkodástól a meghunyászkodásig minden szégyenteljes emléket segít beilleszteni a család túlélésének történetébe, a részletek szeretetévé változik. A növények, a tárgyak, az ízek szeretetévé. A szöveg így az apróságoktól jut el a történethez, amely ennek köszönhetően elsőre talán monotonnak tűnik, ám a részletek bámulatos gazdagságából kirajzolódó „valódi” történet mindenért kárpótolja az olvasót.