Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései
Alexandra Kiadó, 240 oldal, 2012.
Első mondat: Kedves Barátom!
Vannak azok a könyvek, amik elgondolkodtatnak, szórakoztatnak, élménnyel gazdagítanak. Vannak azok, amiket elolvasva úgy érzed, egy kicsit többet tudsz az életről. És vannak azok, amik után úgy érzed, jobban életben vagy, mint előtte. Vagy, ahogy Charlie fogalmaz: nincsenek korlátaid („I am infinite”). Az Egy különc srác feljegyzései ilyen könyv.
Stephen Chbosky (akinek máig ez az egyetlen regénye) félig önéletrajzi ihletésű, 1999-es írását lépten-nyomon a Zabhegyezőhöz hasonlítják, és nem véletlenül: ugyanolyan generációs mű a felnőtté válásról, mint annak idején amaz volt, és Chbosky maga is többször nyilatkozta, hogy Salinger klasszikusa ihlette meg őt. Főhajtás felé, hogy könyvének főszereplője többek közt a Zabhegyezőt is elolvassa, és sok más klasszikussal együtt (mint a Ne bántsátok a feketerigót, a Pán Péter vagy a Meztelen ebéd) meghatározó élménnyé válik számára.
A címbeli feljegyzések levelek, amiket a különc, a barátja öngyilkossága után magányos és szomorú középiskolás, Charlie ír egy ismeretlennek, kiadva magából minden örömét és keserűségét, megosztva tapasztalatait, érzéseit, megértést remélve. A gyerekkori traumával sújtott fiút Patrick és mostohanővére, Sam veszik szárnyaik alá, hogy aztán csodálatossá formálódó barátságuk alatt megismerjen szerelmet, szexet, drogot, csalódást – és főleg, megismerje önmagát, és bátorságot merítsen az élethez.
Az Egy különc srác feljegyzéseit általában véve az utóbbi két évtized egyik legjobb amerikai regényének tartják, és mint minden nagyszerű, emberi természetről és problémákról őszintén és nyíltan beszélő művet, ezt is érték, sőt, a mai napig érik támadások. Az említett drog és szex témája mellett van még a bigott szülői csoportok és érdekvédelmi szervezetek vádló ujjainak jó pár egyéb célpontja: homoszexualitás, abortusz, gyerekmolesztálás, nemi erőszak (mind kiskorúakat érint). Volt olyan felháborodott kritikus, aki Chbosky művét abszurd módon „gyermekpornográfiának” minősítette. Az ilyen véleményviharok közepette Amerika iskoláinak egy része ajánlja a könyvet, egy másik része betiltja.
Ezek alapján úgy tűnhet, mintha az Egy különc srác feljegyzései valami nagyon obszcén, durva könyv lenne. Holott valójában gyönyörű. Igen, történnek benne csúnya, sőt, gusztustalan dolgok – ahogy az életben is. És ezekről pedig beszélni kell, nem szőnyeg alá söpörni őket. Chbosky ezt teszi, de úgy, hogy sosem húz hatásvadász módon hasznot a történet „szaftos” elemeiből, nem sokkol, nem válik oktalanul naturalistává és explicitté. Az ilyen jelenetek (pl. az említett nemi erőszak) hatása abban rejlik, hogy szemtanújuk, illetve átélőjük és mesélőjük egy 15 éves fiú, aki értetlenséggel és ártatlansággal csodálkozik rá a világ brutalitására. És fogalma sincs, hogy mihez kezdjen vele.
A levélregény formátuma és Chboskynak egy 15 éveshez igazított egyszerű, dísztelen, lényegre törő stílusa mély őszinteséget és nyíltságot kölcsönöz a könyvnek, minden érzés és gondolat tisztán, szépen, körítés és manipuláció nélkül itatja magát az olvasóval. A szempont azért is izgalmas, mert Charlie az a fajta különc, aki remek megfigyelő, aki belelát az emberekbe: észreveszi a boldogság maszkját, és a mögötte lévő csendes szenvedést, a problémákat, amik másoknak vannak egymással és önmagukkal – épp csak saját magát nem érti meg, noha folyamatosan próbálja. Az egész könyvet belengi egyfajta melankólia és szomorúság, de belengi egy hatalmas adag pozitív életérzés is. A végére a kettő együtt hoz össze egy olyan katarzist, aminek üzenete miatt többszörösen is abszurd a regény betiltása.
Mert az Egy különc srác feljegyzései azt mondja a küszködő tinédzsernek, hogy nem vagy egyedül ezen a világon, még ha úgy is érzed néha, hogy nem baj, ha kilógsz, még ha ezt is éreztetik veled, hogy nem szabad félned az élettől, mert minden visszássága ellenére gyönyörű, hogy közel engedhetsz magadhoz másokat, és te magad is több leszel. És nem utolsósorban: hallgass zenét, olvass könyveket, nézz filmeket, mert gazdagabbá tesznek, és összekötnek téged másokkal. Chbosky egy interjúban elmondta, hogy legalább két konkrét esetről tud, amikor egy fiatal a könyv hatására döntött úgy, hogy mégsem vet véget az életének. Ennél többet semmi nem mond arról, hogy mit jelent ez a regény a korosztálynak, amiről, és aminek szól.
És a sikertörténet nem ér itt véget: Chboskyt felkérték, hogy a regényéből forgatókönyvet írjon, és végül, hogy ő maga rendezze meg a filmet, amit tavaly mutattak be (a hazai forgalmazás még várat magára). Az adaptáció már csak ebből következően is rendkívül hű a forrásműhöz, a történetet, a karaktereket és a hangulatot is tökéletesen menti át a vászonra (bár Charlie és Sam kapcsolatát itt Chbosky valamiért tovább viszi). A két médium jellemzőinek eltéréseiből adódik csupán, hogy a film nem tud olyan bensőséges lenni, mint a könyv, a zenék és a képek óhatatlanul kitágítják a világot, ami az eredetiben kizárólag Charlie szavaira szűkül. Ugyanakkor a vizualitás és a főszereplő kedvenc dalainak bejátszása olyan plusz élményt nyújt, amit meg prózában nem lehet ilyen erővel visszaadni: egy alagúton áthajtó autó platóján, széttárt kezekkel állni, miközben szól a Heroes David Bowie-tól. A remek alakításokkal (Logan Lerman , Emma Watson, Ezra Miller) teli film a kritikusoknál és a nézőknél is kedvező fogadtatásra talált, díjakat nyert, és több, „az év legjobbjai” listán is szerepelt.
Ez egyike azoknak a kortalan történeteknek, amik rólunk szólnak, amikben megtaláljuk magunkat és/vagy ismerőseinket, amik nem csak velünk maradnak, de erőt is adnak. Őszinte, inspiráló, fontos. Igazi.
