A-
Don Winslow: Barbár állatokAgave, 2010, 2448 Ft, 246 oldal
„Baszd meg” - áll középen a fehér lapon, ponttal a végén, kijelentően és tulajdonképpen szelíden. Felütéssel kezd, rostálja az olvasót – az első mondatnál letesszük vagy falni kezdjük. Hamar kiderül, miért nincs felkiáltójel, s hol marad az indulat. Aki Bukowski óta hiányolta a tudatmódosult írásmód döccenéseit, az most megkapja: Don Winslow legújabb könyve, a Barbár állatok megad mindent, ami a drogos történeteken és Tarantino-filmeken felnőtt olvasóknak kell.
Adott két férfi főszereplő, Chon és Ben. Az egyik növénytermesztő, másikuk valami deszantos. Együttes képességeik Kalifornia legjobb fűtermesztőivé teszik őket. Értik a dolgukat, van cuccuk szexhez, van cuccuk mozizáshoz; mindenhez és mindenkinek nemesítenek minőségi hidrós növényeket.
Hol van az ő technológiájuk a hazai módszerhez! Nem kiskamaszok, nem a kert végében palántáznak és nem is rejtőzködő vietnamiak, akik lopott árammal lámpázzák az elhagyott pesti csarnokokba telepített cserepeiket. Ezek vérprofik, csak tápoldattal dolgoznak, nem csoda, hogy mindenki az ő cuccukból teker. Terjesztőiket megbecsülik, akinek esze van, velük dolgozik vagy tőlük vásárol.
Közös üzlet, közös siker, közös nő: mindketten O-t, az unatkozó, plázafüggő lányt szeretik – amikor a drogos matinéból hirtelen akciófilmmé változik a történet, naná, hogy a csajt rabolják el a mexikóiak. A furcsán tört sorok, a külső narráció ellenére olvastatja magát a könyv, ez tényleg egyestés dózis.
Sokkal inkább fejünkben játszódó film ez, mint hagyományos értelemben vett szépirodalom. A párbeszédek forgatókönyvszerűen követik egymást, nagyon pontos jellemábrázolást adva az összes szereplőről. Latino bűnözők, stiklis könyvelő, korrupt hekus, feszes seggű és könnyen nedvesedő maca – ezek a karakterek olyan alapot adnak, amivel a történet sikerre ítéltetett. Don Wislow tizenharmadik regénye ez, és a szám szerencsét is hozott: az egész világon az égig nyalták őt a Barbár állatokért.
Persze akad benne csavar, még ha néha sejthető is az iránya – talán pont ez kell ahhoz, hogy az olvasó beavatottnak érezze magát, s a lapok fölött bólogathasson: „na ezt én is pont így csináltam volna.”
Érdekes módon az ellenfelek is szimpatikusak. Nem a klasszikus jó és a rossz harca ez, csupán a két érdekcsoport, két eltérő üzleti modell találkozása adja a konfliktus forrását. Amikor a könyv végéhez közeledve, már szinte sejtjük, hogy a golyózápor, a váltságdíj, a vér meg a halottak után hogyan gyújtanának rá egy orbitális rakétára, hogy megismételjék a történet közepén érzékletesen leírt hármas kamatyolást, minden átfordul. Komolyan, ez így van jól, utálnám, ha happy end lenne a vége.
