Sekélyes Coupland-világ

B
Douglas Coupland: Barátnő kómában
Fordította: Berta Ádám

Európa Könyvkiadó, 2010, 2800 Ft, 386 oldal.

 

Amennyire örvendetes, hogy az elmúlt években sorra jelennek meg Douglas Coupland regényei magyarul, annyira bosszantó, hogy négyből négy könyv különböző borítóval jelent meg, és ebből kettő már-már ocsmány. A Barátnő kómában fedlapja szerencsére nem az, sőt egészen impozáns (bár egy olvasás után már foszladozni kezd), itt csak a tördelés és a fülszöveg sántít, utóbbiban legalábbis ne szerepeljen olyan szókapcsolat, hogy a kanadai kultíró kultregénye. Na, rendben, ezeken azért túlteszi magát az ember, de akkor belefut egy olyan első mondatba, hogy „Jared vagyok, szellem.” Egy ilyen meredek kezdés elég rizikós, kíváncsivá teheti, ugyanakkor meg is ijesztheti az olvasót, de megéri a történet végére járni.

A hetvenes évek végén kezdődő Barátnő kómában néhány barát, Jared, Karen, Pam, Hamilton, Wendy, Linus és Richard története. Mindannyian egy gimnáziumba járnak, együtt lógnak, tengődnek az utcákon, buliznak, drogoznak, tizenhét évesek. Pam leginkább a saját kinézetével van elfoglalva, na meg a kisebb diákokat rettegésben tartó Hamiltonnal, akivel szeretve-gyűlölve viszonyulnak egymáshoz, ezen kívül csak a drogokra vannak jobban ráállva. Wendy doktornak készül, ő az agy a bandában, Linus az a karakter, aki a virágok gyökérzetében is elektromos vezetékeket lát, Richard pedig a tipikus Coupland-főhős: céltalan és érzéketlen, leginkább csak Karen tud belőle kiváltani valamit. Ő, a fogyasztótablettákon élő Karen az egyik, aki kilóg sorból, hiszen miután Richard elveszi a szüzességét, kisvártatva kómába zuhan és 6719 napig fel sem ébred. És ott van még Jared, a focicsapat egykori sztárja, aki egy évvel a történet kezdete előtt leukémiában meghal, és az első fejezetben már szellemként magyarázza, hogy jön a világvége, minden elpusztul, de van esély az újrakezdésre, még akkor is, ha a második lehetőséget az emberek általában elcseszik.

A könyv első felében epizodikusan követjük nyomon, mi történik a társasággal a nyolcvanas évektől egészen 1997-ig. Pam világutazó narkós szupermodell lesz, Hamilton hivatásból robbantgat sziklákat, Wendy munkamániás orvos, Linus világgá megy, Richard pedig tőzsdézik, majd ingatlanos lesz, és masszívan rákap a piára, ráadásul Karennel közös, már a kómában kihordott lányukra is ügyelnie kell. Végül mindannyian visszatérnek Vancouverbe, és a filmiparban helyezkednek el. (A könyvben konkrétan soha meg nem nevezett produkció amúgy az X-akták, amit a valóságban is Kanadában forgattak, pont Vancouverben.)

Eddig egy megszokott Coupland-regényt olvasunk, a szereplők élete nagyjából rendben van, dolgoznak, de céltalanul élik az életüket. Belenyugodnak a jelenbe, de érzik, hogy hiányzik valami; keresik „a tervet, ami túlmutat rajtuk”, azaz egyszerűbben a létezés értelmét, de persze nem találják. Innen viszont nem úgy haladunk tovább, hogy az amúgy kevéssé szerethető karakterek cinikus-neurotikus felnőttek lesznek, akiknek sohasem lesz tökéletes életük, vagy bármi ilyesmi, hanem misztikus- disztópikus irányba fordulunk, hiszen ahogy Karen egyszercsak felébred, minden megváltozik.

Élete látszólag akadálytalanul épül fel újra, élvezi a barátai társaságát és a megváltozott, „tengernyi offshore pénzben fürdő” Vancouvert, az új épületeket, a kínai útjelzéseket, a kék körömlakkot, a higiéniát, a konzervkaja helyett az ezerféle minőségit. De a technika, a mobilok, a laptopok és gépek miatt kényelmetlenül is érzi magát, valamint zavarja, hogy mindenki csak a munkával van elfoglalva és siet, sőt még az is, hogy mindent mennyire hatékonyan intéznek. A barátain pedig azt veszi észre, hogy valójában semmit sem változtak, teszik a dolgukat, de ugyanott élnek, mint gyerekkorukban, és ugyanúgy csak sodródnak az árral. Ráadásul Karen újból sötét hangokat hall, víziói vannak (mielőtt kómába esett, ez már előfordult vele), és a lelke mélyén már tudja, hogy jön az apokalipszis.

El is jön. Az emberek elalszanak, a felhőkarcolók leomlanak, a vulkánok kitörnek, mindenhol tűz és romok és bűzölgő tetemek. Csak Richardék maradnak életben, akik igazából nem esnek kétségbe, mintha az egész világvége csak egy átmeneti állapot lenne. A lehetőségekhez képest mindenük megvan, nem hiányzik semmi, viszont mindannyian érzik, hogy várnak valamire, csak azt nem tudják, mire. Ezen a ponton lép be újból a történetbe Jared, aki rövid úton helyre teszi a társaságot. A Földet totálisan hatalmába kerítette az ember, és innen egyenes út vezetett a pusztuláshoz. Barátai pedig még csak el sem gondolkoztak azon, hogy miért történt mindez, inkább a kényelmes túlélést választották. Kizárólag egy módon kezdhetik újra, térhetnek vissza ’97-be, ha radikálisan megváltozik az életük és a gondolkodásuk. Mert létezik az „igazság”, ami „önmagunkon túl” van, de ide csak úgy lehet eljutni, ha megállás nélkül kérdeznek, kérdeznek és kérdeznek. Bolondnak fogják őket nézni, de feltartóztathatlanul kérdezni kell. „Még ha ez azzal jár is, hogy az utcasarkon kell ugatnotok, ezt kell tennetek, minden egyes alkalommal hangosabban csaholva, mint előtte. Tanúságot kell tennetek. Nincs más választásotok.”

A történet vége gyakorlatilag az, hogy a hősök megesküsznek, hogy életük végéig olyanokat fognak kérdezni, hogy „Mikor lettünk emberi lények, és szűntünk meg azok lenni, ami előtte voltunk, bármi is volt az?” vagy „Honnan jön a Sors?”, és kész. Azt már nem tudjuk, hogy mi történik, miután visszatértek, de nem ennek az epizódnak a hiánya az, amiatt megbicsaklik Douglas Coupland vállalkozása.

Mert hát ez a könyv sok mindenről szól: a barátságról, a felnőtté válásról, a nyolcvanas évekről, Vancouverről, és így tovább. Vagy a technikai fejlődésről, a digitalizált világról, ami akkori állapotában (a könyv eredetileg 1998-ban jelent meg) sokkal újabb, másabb és félelmetesebb volt, mint mondjuk ma. A Barátnő kómában-t onnan is megközelíthetjük, hogy mintha Coupland leszámolna benne az „X-Generációval” (ami ugye az ő 1991-es első regénye után kapta a nevét), gyakorlatilag a saját hőseivel. Mintha belátná, az az ifjúsági kultúra nem különbözik a korábbiaktól, és lehet, nem is vezet sehova. Az is beszédes, hogy a regényben alig van popkulturális utalás, és ez még akkor is igaz, ha a Girlfriend in a Coma eredetileg egy Smiths-szám címe volt.

De ez a könyv leginkább mégis arra a kérdésre keresi, vagy próbálja keresni a választ, hogy mi az élet értelme, hogy mi az emberek dolga a Földön. A lehetetlen küldetést persze soha sem fogják teljesíteni, de lehet okosan, gondolatokat ébresztve próbálkozni. Az író befejezése viszont hanyag, egyszerű és felületes, és egy amúgy remek történet után lelombozza az olvasót. A Jared által sulykolt kérdések miatt például akár oda is ki lehetne lyukadni, hogy még mindig a felvilágosodás gondolkodóinak van igaza, akik a kétkedés kötelességét hirdették, de Coupland nem erőltette meg magát, vagy csak nem tudott mit kezdeni azzal a metafizikai mélységgel, ahová saját akaratából merült le.