A
Jean Rouaud: A becsület mezején
Fordította: Lőrinszky IldikóL´ Harmattan Kiadó, 2011, 138 oldal, 2300 Ft.
Most fejeztem be másodjára ezt a százharminc oldalas kisregényt (először egy hosszú vonatúton olvastam el, aztán négy részletben reggeli kávézás közben), és úgy érzem, mint recenzensnek, nem is az a legfontosabb feladatom, hogy megírjam, jó-e vagy rossz (jó), hanem, hogy amennyire csak lehet, próbáljam megfogalmazni, milyen érzés olvasni ezt a könyvet. (Olvass el egy részletet a kötetből a Könyvkolónián.) Először is, én egy magyar olvasó vagyok, a magyar irodalom fajsúlyos és gyilkos munkáival a hátam mögött, tehát ha azt mondják nekem: regény, akkor a Pacsirtára, Az őzre, a Nyugalomra, a Virágzabálókra vagy a Párhuzamos történetekre gondolok, és elvárom, hogy a szöveg rántson magához, öklözzön gyomorba és minimum legyek belé szerelmes, de kapjak tőle hidegrázást is.
Aztán még vannak olyan személyes kívánságaim is a regénnyel kapcsolatban, hogy a történet jusson el A pontból B pontba, esetleg több A pontból több B pontba, akarjon valamit mondani (még akkor is ha posztmodern, utóposztmodern, vagy akármilyen istencsudája), váljon legalább annyira a szívem csücskévé a főszereplő, mint az írónak, és a többi. Ennyi az összes, ennél többre tényleg nem vágyom, talán még annyira, hogy legyen ütős a címe, jól kisportolt a szöveg teste, és természetesen legyen minél hosszabb, de azért ne túl hosszú, mivel az ugye unalmassá válhat.
Ehhez képest A becsület mezejénnek már a címéért a szerző kezére csapnék, mert borzasztó, és elüt a szövegtől, a történet valamiféle nehezen felfogható logika mentén bonyolódik, nem is történet, hanem történetek, amik között ide-oda ugrálunk, valójában nincs is főszereplő, a szöveg hol széttart, hol feszessé válik, és a kemény magyar regények után hiába várom azt katarzist, ami a hajamnál fogva cibálna végig a padlón, mint egy durva szerető. Ettől függetlenül, ennek ellenére, vagy éppen emiatt, ez a francia regény volt az egyik legjólesőbb olvasmányom az elmúlt hónapokban.
Olyan volt olvasni, mintha az ember megismerkedne egy kedves emberrel, aki mesél a családjáról egy üveg száraz fehérbor mellett, amiről éppen eszébe jut, csak a szerző valamilyen isteni bartell következtében ezt a közösen elfogyasztandó italt is beledolgozta a munkája szövetébe. Mire becsukjuk a kötetet, meg is érezzük az enyhe mámorát. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy miről szólt valójában A becsület mezején. Volt benne egy madárcsontú nagynéni, Marie, aki a szüzességét ajánlaná fel Istennek testvéréért, Josephért, de Joseph mégis meghal. Marie néniek rengeteg szentje van, és az egyházközség nevében kihordandó levelei, meg tanítványai, és egy kis francia falu, aminek a köves utcácskáin sietős, apró lépteivel halad - egy idő után mi is ott sétálunk mellette. Aztán van egy nagyapa, aki folyton cigarettázik, egy őskori Citroënt vezet, amibe beesik az eső, és szenvedélyesen kutat a család egy másik tagja után, aki érthetetlen, és a maga módján talán viszonozhatatlan szerelmet érez hatalmas testű felesége iránt. A családnak ez a tagja, Pierre keresztülvág furgonjában egész Franciaországon, hogy elhozza öccsének, Emile-nek a holttestét, hogy végül a csontokat süteményes dobozba csomagolva csempéssze keresztül az ellenőrző pontokon. A regény hol a szerző gyerekkorában, valamikor az ötvenes- hatvanas években, hol a negyvenes években, hol az első világháború idején kalandozik, ötletszerűen és szeleburdian, de követhetően.
A történet szervező ereje, döbbenünk rá az újraolvasás huszadik oldala környékén, az a „rend”, amit nagyapa hagyott elutazása után a padláson: „Ha elfogadjuk, hogy a rend nem más, mint a rendetlenség szubjektív, algoritmikus variánsa, akkor azt mondhatnánk, hogy a nagyapa által rendbe tett padlás ugyanolyan volt, mint azelőtt, csak ő a rendet a rendetlenséggel, vagyis a káoszt egy másik káosszal váltotta fel, s a kettő között annyi volt a különbség, hogy az általa megalkotott változat teljesen ismeretlen volt a számunkra.” Ez persze nem azt jelenti, hogy nagyapa felment a padlásra, rendetlenséget csinált, aztán lejött, és azt mondta a gyerekeknek, hogy az rend: nem, ő heteken keresztül hosszú délutánokat töltött el azzal, hogy az előző rendrakók által otthagyott, számára érthetetlen rendet a saját logikája szerint formálja át, elővéve és szeretettel végigsimogatva a tárgyakat, a távoli vér,- és sokszor nem is vér szerinti rokonok fotóival együtt. Ugyanígy jegyzi le a történeteket a szerző is, aki végigsimítja a régi, kimerevedett pillanatokat, amiken éppúgy elférnek a nagynénik és a nagymamák, mint a falu félbolond sírásója (sírásói!), és nem ütközünk meg azon, ha 1914-ből húsz évvel későbbre ugrunk, vagy vissza, mert ha számunkra Rouaud rendje rendetlenség lenne is, akkor is éreznünk kell a cselekedet mögött álló szándékot, amely nem a tényszerűségre és történelmi szemléletre törekszik, hanem a szeretett személyek olyasfajta bemutatására, hogy ne arra emlékezzünk, nagyapa mely évben halt meg, viszont érezzük az orrunkban cigarettája csípős szagát, és tudjuk felidézni a hangot, ahogy a titokban vásárolt cukorkákat szopogatta. Ez a fajta rendetlenség aztán megbocsáthatóvá teszi a regény olyan jellemvonásait, amit nem tekinthetünk hibának egy olyan logika alapján, amely szerint a rend rendetlenség, hiszen nincs szükség főszereplőre, ha mindenki érdekel minket, nincs szükség lineáris történetvezetésre, sőt, semmilyen történetvezetésre, ha a történetecskék, mint egymás mellé tett mozaikdarabkák is érdekelnek bennünket és így tovább.
A szöveg a maga módján, nem erőszakosan, hanem otthonos gyengédséggel nyilatkoztatja ki a saját szabályait és tartja is be őket, mint a nagymama, aki eltiltja a cukorbeteg nagyapától az édességet, de a titkos cukorkakészlet félig nyilvános újra-és újrafeltöltése felett mégis szemet huny. Így egészen könnyen, szinte észrevétlenül lesz közünk a szereplőkhöz. A szomorú, fájdalmas sorstragédiákat hordozó családi mesék azonban mégsem egy felkavaró, katartikus nagyregénnyé állnak össze, mert minden egyes történetszálat megszépít a visszaemlékezés, valamilyen (a szó a hamis, nem az érzés) nosztalgia. Ezáltal viszont nem kevesebbé válik a szöveg, csak a célja más.
A szereplők rokonaivá és cinkosaivá válunk mi magunk is, a leszármazottaknak azzal a keserű tudásával, hogy mindig annak a családtagnak a története a legérdekesebb, akinek nem lennénk a helyében.
