B-
Mary Ann Schaffer-Annie Barrows: Kurmplihéjpite Irodalmi Társaság
Ford.: Szántó Judit, Park Könyvkiadó, 2010, 290 oldal, 2625 Ft
Juliet Ashton sikeres szingli író, aki a II. világháború alatt szellemes hangvételű riportsorozatával kelt kétes értékű irodalmi feltűnést. 1946-ban levelet hoz neki a posta egy Dawsey Adams nevű fiatalembertől, aki a Csatorna-szigeteken, Guernsey-n él, és véletlenül a birtokába került Juliet régesrégi Charles Lamb-kötete. Dawsey londoni könyvesboltok címét tudakolja, mivel fanatikus Lamb-hívővé szegődött, és annyi művével óhajtana megismerkedni, amennyivel csak lehetséges. Juliet válaszol, s az egyre sűrűsödő levélváltások folyamán értesül a Guernsey-i Krumplihéjpite Irodalmi Társaságról, amit a háború alatt nem mindennapi körülmények között alapítottak a helyi lakosok. Az urbánus, emancipált írónőben aktivizálódik a Vissza a természetbe! -drive, és – amint sejthető – a szigetre utazás lájtosabb sturm und drang után egy csapásra megoldja alkotói, férjfogási és családügyi gondjait.
A hagyományos napló- és levélregény műfajáról fújja le az ujjnyi vastag port ez a furcsa című könyv. Nem kell megijedni, csak ennyiben számítsunk Werther vagy Fanni hagyományára, a Krumplihéjpite… kicsit biedermeier, kicsit viktoriánus, kicsit romkom, kicsit Jane Austen-epigon, nem tudom, a lényeg, hogy nem korszakalkotó mű, viszont több egyszerű szinglitankönyv-illusztrációnál: üde, bájos és vállaltan ódivatú, a tetején csak nagyon vékony cukorkabevonattal (ez szerintem érvényes az ütősebbnek szánt, és valóban megrázó világháborús emlékfelidézésekre is).
Az önálló, független Juliet néha kicsit szitkomosra komponált, de kedves és szórakoztató humorú karakter: saját világából származó levelezőpartnerei (jópajtása és szerkesztője, Sidney, vagy Sophie, a kebelbarátnő) többnyire csak dramaturgiai szempontból szükségesek, hogy Juliet szigetlakókról alkotott véleménye manifesztálódjon az olvasó számára. Az irodalmi társaságot egy válsághelyzet során sebtiben kiötlő, a háborúban eltűnt Elizabeth McKennával nem találkozik sem Juliet, sem az olvasó, meghatározó személyisége révén mégis ő válik az írónő „regényben készülő regényének” centrális figurájává. Anti- Rebecca de Winter, csillagként ragyog szeretett szigete fölött. A társaság tagjainak többségét csak egy-egy levélből ismerhetjük meg, ők főként háborús emlékek adatközlői, vagy megindító élettöredékek irodalmi alapanyag-szolgáltatói.
Természetesen kötelező a „a nő a két ellentétes személyiségű férfi közt” szendvics-dramaturgia, itt egy társalgási hendikeppel küzdő félénk fiú feszül a nagyvilági lezser egónak, Bridget Jones- mélységű tragikummal tálalva (hála istennek): nem is ér senkit túl nagy meglepetés a választás végkimenetelét tekintve.
Mivel a Krumplihéjpite… térben egymástól távollévő és életformában is nagyon különböző szereplőit a könyvek szeretete tereli közös platformra (ha pampogni kell valami üzenetről, hát akkor talán az lehet, hogy a rendszeres olvasás olyan életmodell, amely átsegít a problémákon, akár háború, akár pasitalálás a nehézségi fok), számos klasszikust megidéz a rómaiaktól kezdve Agatha Christie-ig. Zseniális húzás Juliet és szívszerelme egymásra találás-jelenetét a szeretetreméltó falubolondja, Isola naplóján keresztül láttatni, aki (miután szerencsésen kigyógyult koponyadudor-jóslási hóbortjából) Miss Marple-nek képzeli magát és rejtélyes esetek után szaglászik– az egész szerelmi mizériát tökéletesen félreértelmezve.
Juliet egy ízben vérig sértődik, amikor Dawsey „napsugaras természetűnek” jellemzi, „derűs szívvel”, mert „Az én szótáramban ez bárgyúságot jelent”. A Krumplihéjpite… napsugaras is meg derűs is, de cseppet sem bárgyú. Egy nem update-elt, régimódi történet nagy angol elődök félárnyékában.
