Régen minden jobb volt?

tutuka | 2013. január 08. |

A-
Zsigmond Gábor, Legát Tibor: A villamos aranykora, Szöveggyűjtemény 1887-1923

Jószöveg Műhely Kiadó, 2012, 250 olda

Legát Tibor egyszer már elhatározta, hogy nem ír több könyvet a villamosokról. Ha gonosz lennék, simán egyetértenék, okos, belátó gondolat ez, ami már nem megy, azt minek is.

Azonban az van, hogy igazából mégiscsak megy. Történt, hogy Zsigmond Gábornak, az állandó közlekedős szerzőtársnak az idén 125. születésnapját ünneplő budapesti villamosközlekedésről egy alapos kutatómunkát követően rengeteg mondanivalója lett hirtelen, ezért rábeszélte Legátot egy utolsó utáni, ünneplős fellépésre. Legát pedig meg- és belekeseredve a fővárosi tömegközlekedés jelen állapotába, a lehetetlen BKV-s, BKK-s és további hárombetűs viszonyokba, hagyta magát újra könyvet írni.

A meglepő kiállítású könyvről (15 x 11,5 cm, egy igazi zsebkönyv!) ránézésre lehetetlen nem észrevenni, hogy nem a korábbi villamosos, buszos, trolis sorozat része, de a beltartalomban se várjon senki színes-szagos, ún. retró merengést egykorvolt csodálatos napokról. Ez a mű nem akar gazdagon utómunkázott, maximum 30-40 éves színes fotókra mutogatva régen-minden-jobb-voltozni. A szerzők elmondása szerint ugyanis régen nem volt minden jobb, ellenkezőleg, a háború utáni, mára agyonhájpolt szocialista múltban ugyanazt a rossz, korrupt, homályos és élhetetlen rendszert szenvedte a budapesti villamos-közlekedés, mint ma, ezért ha volt is villamos-aranykor, azt bizony a könyv által feldolgozott, sajnálatosan régen elmúlt időszakban (1887 - 1923) kell keresnünk, akkor, amikor még volt innováció, bátorság, jövőkép és akarat a fejlődéshez.

photo.JPG
Igazi zsebkönyv

Az első villamos elindulásától a vonalak fővárosi kézbe kerüléséig terjedő korszakot egy kifejezetten szórakoztatóra összeválogatott szöveggyűjteményből ismerhetjük meg, a szerzők ezúttal csak egy bevezető erejéig adták a saját szövegeiket a végeredményhez. Újságcikkek, értekezleti jegyzőkönyvek, országgyűlési felszólalások, rendőrségi feljelentések, nyomozati iratok, hirdetmények, panaszlevelek mutatják be azt a kort, ahol a proletárok milliókat költöttek villamosok vörösre festésére, a kalauznőket mindenki utálta, külvárosi suhancok rohamoztak békés járatokat, a villamos-részvényesek 1980-ig (!) terveztek előre, miközben persze pofátlanul sokat kerestek. Ráadásul sokkal többet megtudunk ezekből a válogatott forrásokból, mint egy szimpla villamos-történet: kis túlzással az egész egykori magyar társadalomra rálátunk, az emberek ruhatárától kezdve a mindenhonnan felsejlő fél-feudális politikai viszonyokig. Az egészen könnyed tájékozódás érdekében a bulvárosan elénk táruló teret és időt az oldalak szélére nyomtatott idővonal kíséri, ami már csak azért is hasznos, mert ki szeret úgy combinóra szállni, hogy nincs birtokban az a csak innen felszedhető tudás, hogy az első villamosgázolás 1887. december 1-jén történt (szerencsére személyi sérülés nem volt).

A hűen – ám sajnálatosan archaizáló betűkkel – közölt szövegek egyenként és összességükben is nagyszerűek, érdekesek, megértésükhöz és élvezetükhöz nem kell sem történésznek, sem budapestinek, sőt, még villamos-rajongónak sem lenni. Különösen szórakoztatóvá azonban mégsem ettől, hanem a fortepanról sziszifuszi munkával összegyűjtött gazdag képanyagtól, illetve a hozzájuk illesztett képaláktól, és a csak látszólag jelentéktelen fejezetcímektől válik a mű. (Gyanítom) Legát Tibor valamennyi bánata, dühe, csömöre és tehetetlensége megjelenik ezekben a legalább annyira cinikus, mint vicces címekben, hogy ezzel aztán ne is nagyon titkolja a könyv szomorú üzenetét: nincs sok ok az ünnepre, menők utoljára száz éve voltunk, ha egyáltalán.

Ezt a könyvet igazából nem is kell elolvasni. Csak be kell süllyeszteni a télikabát zsebébe, két megálló között lepörgetni egy-két, tetszőlegesen felütött szemelvényt, megnézni három képet, és kicsit kuncogni Legát hülyeségein. Ennyi, és ez éppen elég. Aztán egyszer csak majd elfogy, és hiányozni fog.