D-
András Sándor: Szent Kujon megkísértése. Kalligram, 2007, 208 oldal, 1900 Ft
Örök vita tárgya az olvasók és irodalmárok körében, hogy vajon létezik-e rossz könyv, avagy egy efféle objektív, vagy objektívnak tűnő megállapítás semmiképp sem egyeztethető össze a kritika és az irodalmi közbeszéd feltétlenül elvárt szubjektivitásával. Egy azonban biztos: ha a kritikus – ha az olvasó – egy könyv letétele után úgy érzi, jó volna újra felmelegíteni a nevezett vitát, s abban újabb, egész friss érvekkel részt venni, akkor baj van.
András Sándor novelláinak gyűjteménye három, mondjuk úgy, egymástól élesen elkülönülő részből áll (szinte semmiféle kohézió nem fedezhető fel a részek között – ez önmagában persze még nem feltétlenül baj). Az első rész kilenc rövid, pár oldalas, „klasszikus értelemben vett” novellát vonultat fel; a másodikban három hosszú, meghatározhatatlan stílusú, fiktív dokumentarista írás olvasható, a harmadikban pedig három közepesen hosszú novella.
A kötet olvasásakor Recenzens érzései kisértetiesen hasonlítanak az Anal Count hallgatása által okozott élményre:
Fogalmazzunk úgy, hogy a könyv meglehetősen bátran kezdődik: egy igen bunkó, hímsoviniszta férfit – kizárólag hímsovinizmusán át és kizárólag hímsovinizmusa miatt – bemutató novella az első a sorban. A jóindulatúan odaképzelt irónia jelenléte persze kissé megkérdőjeleződik, mikor a máskor lényegében kizárólag férfi főhőssel és lírai énnel dolgozó író gyávaságról, lélekjelenlét hiányáról szóló történetének főszereplője történetesen (és nyilván tök véletlenül) éppen nőnemű. Hogyne, hiszen ezek olyan férfiatlan dolgok, nem? Mégsem lehet egy férfi szájába adni az ilyesmit!
Az első harmad novellái még némi bizakodásra adnak okot. Rövidségük miatt ugyan azt a látszatot keltik, mintha az írónak csak vázlatos, de legalább közepesen jó ötletei volnának (pl. a tükörbe hátráló és így azzal egyesülő emberé), ám tehetsége a kifejtéshez, érzéke a dramaturgiához már hiányozna. A rövid „szösszenetekben” mégis felfedezhető valamiféle egyedi stílus, például a mondatok közé ékelt, dőlt betűs és központozás nélküli félmondatok, a lírai én eszébe ötlő gondolatok leírása. (Folytonos jelenléte miatt egyébként ez is hamar igen unalmassá válik.)
Ha az első részben még magunkat gondoltuk rosszindulatúnak a feltételezés miatt, miszerint András nyilván valamilyen írói fogyatékosság miatt hagyja ilyen rövidnek a novelláit, a második, lényegében olvashatatlan harmaddal küszködve megnyugodhatunk: igazunk volt. (Más kérdés, hogy az adekvát reakció ekkor nem megnyugvás, hanem a könyv letételéig már mindvégig jelenlévő idegesség, hovatovább harag.)
A három elbeszélés közül kettő unalmasságánál már csak érdektelensége okoz kellemetlenebb órákat. (Az egyik novella száraz, leíró stílusban váltogatja az Everestet először megmászó pár történetét és Sztálin halála estéjének krónikáját harmincöt oldalon át – ne találgassanak tovább: a fülszöveg szerint azért, mert a két esemény „csaknem egy időben” történt. Hja, három hónap különbség ide vagy oda – valóban borzasztóan misztikus az események ilyetén alakulása.)
A harmadik novella azonban túltesz még az eddig vázoltakon is. Nem tudtunk más magyarázatot találni a szöveg értékelhetetlenségére, mint hogy András nyilván a posztmodern eszközeivel próbált egy végtelenül poszt-posztmodern novellát írni valamiféle kaotikus, apokaliptikus világról, s ezt netán némi humorral is próbálta fűszerezni. Azonban a szavak – harminc oldalon keresztül való! – véletlenszerű (vagy annak tetsző) egymás mögé illesztése még közel sem elég ahhoz, hogy egy írás művészi, posztmodern, és egyáltalán szövegszerű legyen. (Példát akarnak? Vigyázat: kapnak. „Zöld tenger, mormogta. Megmerülök a zöld tengerben. Az orángután odaszólt a testéhez szorított babának: Bizony ám, ebből vetődtél te is. Azzal továbbugrott, ezúttal foga közé kapva Jákobot, hogy mindkét kézzel lendíthesse magát a sikongatások szentjánosbogaraitól villódzó mélységeken át.”)
Így tehát a harmadik rész mélylélektani(nak tűnni akaró), ám minden életszerűségtől mentes, és elsősorban – megint csak – végtelenül elnyújtott, unalmas novellái mindezek után kész felüdülésként hatnak. Szinte már nem is bosszant, hogy az író az emberben lezajló pszichológiai folyamatokat próbálja a maga izgalmasságában bemutatni olyan hétköznapi dolgok közben, mint egy kép falra szegezése – nem meglepő módon sikertelenül: ami elsőre jelentéktelennek tűnt, az bizony valóban jelentéktelen is volt. Már-már sóhaj is alig tör fel belőlünk, mikor egy rettentő közhelyes írás végén, a főszereplő öngyilkosságakor jövünk rá, hogy az eddigi oldalak minden bizonnyal az idáig vezető utat akarták jelképezni... (S milyen jó lenne, ha a „szinte” és a „már-már” nem csak a kritikus túlzásai volnának: igenis bosszant, s a sóhaj is igenis nagy.)
Csak hab a tortán a rengeteg elgépelés, a helyesírási hibák tömkelege és a formai hibák vissza-visszatérése. Egyetlen kérdés maradt, az is költői: miért kellett kiadni ezeket a novellákat? A név nem minden – s ha az is volna, egy ilyen kötet még akkor is nagy sebeket ejthet a tekintélyén.
