A+
Jens Lapidus: Instant dohány, Fordította: Papolczy PéterPark Könyvkiadó, 2009, 480 oldal, 3900 Ft.
Mindenekelőtt: ez egy veszettül jó könyv. Sosem voltam oda a címkékért, a megkülönböztetést célzó kategóriákért, de egyre biztosabb vagyok benne, hogy a közkedvelt szólamok ellenére pontosan meg lehet különböztetni magas- és ponyvairodalmat. Még akkor is, ha a határok elmosódnak: a nyelvezet és a technika továbbra is könnyedén leleplezi a lektűrt. Ez puszta formalitás persze, nem jelent egyből értékelést is. Élvezni kell az olvasást, mindegy, hogy milyen áron, ha valaki a szövegek sűrűjében bolyongva, az intertextusok vadászatában leli örömét, az bizonyos szempontból ugyanolyan tiszteletre méltó, mint az olcsóbb, pikáns szerelmi füzetkék mindennapos katarzisát hajszoló olvasói igyekezet. Végső soron mindenki magát igyekszik meglelni (vagy elveszíteni) olvasás közben – még ha ez a kifejezés gyanússá és idegenné is teszi az amúgy pofonegyszerű folyamatot – nem bújhatunk ki a bőrünkből. Az Instant dohány ponyva. Leleményes nyelvezete, hajszálpontos elbeszéléstechnikája és zavarba ejtő otthonossága ellenére. Tökéletes példája a lektűr irodalomnak: éppen attól válik ellenállhatatlanná, hogy egy centivel sem ígér többet ennél.
Elnézem városszerte az érdektelen könyvhirdetéseket és szeretném az összes gagyi plakátot a svéd szerző könyvborítójára cserélni. Hogy mindenki vegye meg és olvassa el, mert ez a szöveg minden kisebb-nagyobb hibájával együtt is bosszantóan jó. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ennyire lelkesedni fogok egy olyan könyvért, amelynek műfaja jócskán kívül esik az irodalmi látókörömön. De talán éppen a dicsőítés hiányzik legkevésbé ennek az írásnak, további örömködés helyett ezért álljanak itt inkább az Instant dohány hibái. Elsőként a mű terjedelme: Jens Lapidus regénye nagyon hosszú. Hogy ezt a tekintélyes mennyiségű szöveget sikerüljön kitölteni, tartózkodva az üresjáratoktól, az elbeszélő rengeteg apró, néha mellékes cselekményszálat vesz fel és gabalyít össze. Emiatt sokszor terjengősnek, túlbeszéltnek tűnik a könyv. Szerencsére azonban ezek a mellékutak sosem keresztezik zavaróan a lényeges történésekből kibontakozó központi elbeszélést. Ugyanakkor a sok kis sztori sok kis megoldáshoz vezet, vagyis fennáll a veszélye az érdektelenségig fokozott lekerekítésnek. Magyarul, annyi pöttöm katarzissal terheli a szöveg az olvasót, hogy az a végére jó eséllyel rá fog unni a 'bevezetés, konfliktus, katarzis, megoldás' szerkezetre, holott a regény meghatározó narrációja is erre épül. Részben ebből következik a második probléma. A rengeteg mellékest szereplőkkel kell feltölteni, újabb és újabb konfliktusokkal izgalmassá és élvezhetővé tenni, hogy a szöveg egy pillanatra se térjen le a címlapon is feltüntetett „Bosszú. Hajrá. Hajsza.” szentháromsága által megjelölt útról. A felduzzasztott szereplőgárdát azonban lényegesen nehezebb mozgatni és összehangolni, és ami még kellemetlenebb, feldolgozni és befogadni is. Gyakran kell szelektálni: kiszórni a hierarchia alján csücsülő, tök érdektelen figurákat, hogy minden idegszálunkkal a félelmetesen valóságossá tett főszereplőkre koncentrálhassunk.
A szöveg legnagyobb buktatója szerencsére a legkönnyebben elkerülhető is egyben. Nagyjából a könyv felénél járhattam, mikor már sokadszorra döbbentem rá, hogy az elbeszélő mindenben rohadtul otthon van. A küzdősportok változataitól kezdve a milliomos csemeték mindennapjain át a kokószippantás titkaiig mindenről hihetetlenül természetesen mesél. A legdurvább mégis a bűnözői körök tökéletesen hihető analízise: olyan világosan és nyíltan boncolgatja a svédországi maffia-csoportok hierarchiáját, belső ügyeit, hogy vagy ő a keresztapa, vagy ezek a többnyire filmes klisék olyan mélyen beépültek a köztudatba, hogy egy precíz blöffel valóságossá lehet tenni egy ilyen közeget. De nem. A hátsó-belső borító derít fényt a turpisságra: Jens Lapidus a svédországi alvilág egyik legkeresettebb ügyvédje, ezért „egy olyan világ működését ismeri belülről, amelynek a legtöbbünk még csak a létezéséről sem hallott soha”. Ezzel a külső utalással könnyedén csapdába lehet csalni az olvasót: amit olvas, amit gondol nem más, mint a valóság. A nevek, a helyszínek persze torzítva jelennek meg, de végső soron az Instant dohány a svéd alvilág és felső tízezer mesteri leleplezése. Ez szerencsére még akkor sincs így, ha a három főszereplő kulturális közegének és bűnözői előmenetelének köszönhetően bepillantást nyerünk Stockholm ellentmondásos szociális viszonyaiba és a kábítószer fogyasztók elit klubjának életébe. Ez nem egy bírósági jegyzőkönyv vagy egy dokumentum értékű védőügyvédi önvallomás, ez egy regény, fikció, amelynek legnagyobb erénye az elbeszélő arányérzéke. Sosem lépi túl azt a határt, amely után a hihetőség zavaró jelenléte élvezhetetlenné tenné a szöveget. Meggyőző fölénnyel adagolja a sztorit, nem tudálékos, nem nyomul, nem akar minél több mocskos szennyest kiteregetni, csak azért, hogy elmondhassa magáról, hogy ő még ezt is tudja. Tisztában van a regény felelősségével, és maradéktalanul betartja a játékszabályokat. Ezért a veszélytelen a legkomolyabb csapda, nem válik, nem válhat egyszerű valóság-leírássá az Instant dohány.
Három feltörekvő ember egymásba (és a kokainba) fonódó története köré épül a szöveg cselekménye. Egy latino nepper, egy svéd egyetemista és egy jugó maffiózó tragikus egymásra találásai hozzák felszínre a múlt titkait és a mélyben feszülő ellentéteket, amelyek mentén a regény eljut egy pontig, ahonnan ugyan szövegként (egyelőre) nincs tovább, ám ez korántsem jelenti a sztori végpontját. Az elbeszélt történet ugyanis lezárhatatlan. Drogcsempészet, korrupt rendőrök és könnyedén zsarolható arisztokraták, rasszizmus, etnikai konfliktusok, becsület és pénz, gyilkosság és erőszak, ezeket kellő ügyességgel a végtelenségig lehet ragozni. És Jens Lapidus meglepően ügyesnek bizonyul. Egy olyan világba vezet el bennünket, ahol a szereplők, akikkel így vagy úgy azonosulnunk kell, hogy megértsük személyes problémáikat, átérezzük mindennapi gondjaikat végül is erkölcsi analfabéták. Ez pedig szörnyen rázós terep. Az egykori jugoszláv verőember az elbeszélő szerint Arkan tigrisei közt harcolva részt vett a srebrenicai mészárlásban, ennek már puszta említése is elegendő ahhoz, hogy magasról szarjunk az illető magánéleti gondjaira. De Lapidus tovább megy ennél: szereplője felidézi a borzalmas tetteket és önigazolásként gyalázza a bosnyákokat és magasztalja saját népét (a hetvenes évek óta él Svédországban, csupán háborúzni látogatott haza). De mindeközben mégis sikerül sajnálatot ébresztenie, ahogyan a kislányáért aggódva próbál kikászálódni a rázós helyzetekből. Vagy a chilei menekültek gyermekeként drogdílerré cseperedő Jorge, aki tizenéveseket szoktat rá a kokainra, és közben a szemét svéd kormányt teszi mindenért felelőssé. Az ellentmondások dacára mégis sikerül valamelyest megértetnie velünk a rasszizmus igazi jelentőségét. Hihetetlen, hogy a tabuk állóvizének ilyen mértékű felzavarásából Lapidus jól jön ki, nem válik inkorrekté a szöveg, és mivel mindhárom szereplő a saját képére formálja az elbeszélés rá eső részét, nem lesz direkt kinyilatkoztatás jellege sem. Mindvégig pengeélen táncol a narrátor, de mértéktartó attitűdjének köszönhetően merészségét végül siker koronázza.
Számtalan dolgot meg kéne még említenem a regény kapcsán, a furfangosan elrejtett filozófiától az erőszakos cselekmények filmszerű ábrázolásán át a békésnek látszó skandináv országot belülről szétfeszítő ellentétek brutálisan nyers leírásáig, de tekintettel a terjedelemre már csak a nyelvezetről (a fordításról) szólok pár szót. Nem tudok svédül, így fogalmam sincs, hogy eredetiben mennyire gördülékeny a szöveg, de ha csak megközelítőleg olyan sodró lendületű, mint a magyar fordítás, már nem lehet nagy baj. Egy-két érthetetlen elírástól eltekintve ugyanis Papolczy Péter szövege nagyszerűen illeszkedik az elbeszélésben megidézett világhoz, és az elbeszélő fölényes, mégis kellően visszafogott stílusához, de a legfontosabb, hogy a szójátékokra és különféle rétegnyelvekre épülő narrációt minden erőlködéstől mentesen adja vissza (ám senki sem képes tizenöt másodperc alatt lefutni négyszáz métert – ez legalább három helyen szerepel a szövegben). Minden kritika és műfaji anomália ellenére az Instant dohány egy pazar regény, a felsorolt hibák az olvasás közben szőrszálhasogatássá szelídülnek, és legkevésbé sem befolyásolják az élvezetet. Valaki múltkor a kommentjében azon kesergett, hogy nem lehet mit olvasni, a magas túl sznob, a ponyva meg túl szar. Most már van mit olvasni.
