A+
Marjane Satrapi: Persepolis - A visszatérés, Nyitott Könyvműhely, 2008, 196 oldal, 2800 Ft.
A 2007-es Anilogue fesztiválon állva tapsolta meg a közönség a képregényből készült, Cannes-ban díjat nyert rajzfilmet. Én is, de keserű szájízzel. Az animációs változat jól elspoilerezte az akkor még magyarul nem létező második kötetet, és olyan sok volt benne a szomorkodós jelenet, hogy a végén már úgy éreztem, még egy hegedűvinnyogásra lassan lehulló falevél az esőben, és átváltozok érfelvágós emóvá.
A Persepolis első kötete az önéletrajzi ihletésű történelmi képregények iskolapáldája volt, Art Spiegelman holokauszt-témájú Mausával egyenértékű alkotás. Pont emiatt tartottam nagyon a "nyálas" Persepolis 2-től, attól féltem, hogy az érzelmi rész teljesen elhatalmasodik majd a politikai vonulaton. Szerencsére nem így lett: amíg a rajzfilm második felében a lázadó tini Marjane ausztriai diákévei, nagy szerelmei, drogos tripjei és a magányossága voltak hangsúlyosak, a Persepolis 2-ben inkább a képzőművészeti egyetem, egy elsietett házasság, és a diktatúra elleni passzív tiltakozás állnak a középpontban.
A felnőtt Marjane a zűrös tinédzserévek után nehezen talál rá igazi önmagára. Ausztriában "mocskos bevándorló" volt, a tradícióknak élő irániak szemében viszont huszonévesen csak egy "Nyugatnak behódolt kurva", aki kólát iszik, rúzsozza magát, és már régen nem szűz, amikor férjhez megy. Satrapi nagyon érzékletesen mutatja be ezt a fojtogató kettősséget, a forradalmi iráni rezsim visszásságait pedig egy olyan család mindennapjain kersztül ismerhetjük meg, ahol végig nyugatias (elsősorban: francia) szellemiségben nevelték a gyerekeket. A hivatalosan betiltott, mégis sűrűn tartott házibulik témája (a vécén lehúzott piával, meg az ablakon át menekülő fiúkkal) többször is visszatér, akárcsak a nappal letakart parabolaantenna, vagy a seggbámulás (az utóbbi tilalma miatt például az iráni egyetemeken külön lépcsőn kell közlekedniük a nőknek és a férfiaknak!).
"A rezsim rájött, hogy ha egy nőnek otthonról kilépve azt kell végiggondolnia, hogy elég hosszú-e a nadrágja, rendesen kötötte-e be a kendőjét, látszik-e a sminkje, meg fogják-e korbácsolni; akkor azon már nem gondolkozik, hogy: Hová lett a gondolatszabadság? Mi van a szólás szabadságával? Élhető-e így az élete? Mi történik politikai foglyokkal?"
A Persepolis gyakran visszatérő motívuma a Szűz Mária-szerű, lepelbe burkolózott anya, aki mártírhalált halt fiát tartja a karjaiban, akárcsak Michelangelo Pietájának nőalakja. Marjane, aki az ausztriai tűzfalak harsány öblítő- és virslireklámaihoz szokott hozzá, az iráni utcákon lépten-nyomon a '79-es forradalom mártírjait sirató anyák képeivel találkozik. A képzőművészeti egyetem felvételi vizsgáján a Pieta "iráni verzióját" festi meg, így természetesen azonnal felveszik. A Mária-alak később is visszatér: az erkölcsösség nevében meztelen modellek helyett lepelbe burkolt nőket kell rajzolniuk - még az anatómia órákon is.
Pár hónapja kölcsönadtam a szomszédomban lakó iráni párnak, Mohammudiéknak a képregényt és a dvd-t. A lány (aki tényleg úgy néz ki, mint az Ezeregyéjszaka meséinek tökéletes alakú, igéző tekintetű Seherezádéja) végigbőgte az egészet, mert az Irak-Irán háborút átélő, majd külföldön tanuló Marjane-ban saját magára ismert. A srác pedig (aki leginkább a bollywoodi filmek énekes-táncos szívtipróira hasonlít) végigkáromkodta, mert ugyanazokért a tragikomikus visszásságokért hagyta ott Iránt, amik a Persepolis oldalain újra és újra visszaköszönnek. Pédául hogy az utcán még csak meg sem foghatta a barátnője kezét (akin ugye sokkal jobban állna a szoknya, mint a csador), olajkutató mérnökként pedig csak úgy kaphatott volna zsíros állást, ha hosszú körszakállat növeszt, mint a forradallom mártírjai, és perzsa létére arabul magolja be a Koránt. A Persepolis tehát nem egy gyerekstílusban megrajzolt 1984-parafrázis. Ez a fundamentalista iszlám rögvalósága.
Kötelező vétel, és nemcsak azoknak, akik rongyosra olvasták a Lányom nélkül sohát!
(Az első részről - Persepolis: Gyerekkorom Iránban - itt írtunk részletesen.)
