Lotte és Soren Hammer: Elvetemültek, fordította: Szőke Zsolt
Animus Kiadó, 2013, 400 oldal, 3590 HUF
C
Első mondat: A férfi a szántón rátette a tűzre az utolsó fadarabot.
Két gyerek, egy testvérpár, korán érkezik reggel a még üres iskolába a tavaszi szünet után. Egyikük a tornateremben kezdi rúgni a bőrt, míg húga odakint olvasgat. A srác egy idő után kikiabál, hogy itt nem lehet focizni, mert a plafonról emberek lógnak. A lány is bemegy, és szembetalálja magát öt meztelen, megcsonkított férfi hullájával, amik szabályos mértani alakzatban lógnak a terem tetejéről. Miután a gyerekek megbeszélik, hogy itt nem tudnak tovább játszani, elhatározzák, hogy keresnek egy felnőttet. Egyébként, no problem. Most Dániában (mert persze, hogy egy skandináv krimiről van szó) vagy mindenki pszichopata már gyerekkorától kezdve, vagy annyira mindennapos az akasztott, pucér, láncfűrésszel megmunkált hullák látványa, hogy a kölyköket is csak annyira zaklatja fel, mint egy korai hóesés.
Lotte és Soren Hammer (nővér és fivér) 2010-es debütáló regényének nem ez az egyetlen jelenete, ami mesterkéltséggel, hiteltelenséggel lóg ki a nyomozós krimibe ágyazott társadalomkritikából. Az Elvetemültek érdekes témákat boncolgat, de több elsőkönyves csapdába is belelép, jellemzően a túl sokat akarás mentén. A sztori szerint idővel mind az öt akasztott hulláról kiderül, hogy pedofilok voltak, a tettesek szándéka pedig jóval túlmutat a meggyilkolásukon. A pedofíliával szemben túlságosan engedékeny és puhány dán kormány hozzáállását egy komplex társadalmi és médiatámadással akarják megváltoztatni, és ahogy Konrad Simonson főfelügyelő és beosztottjai nyomozni kezdenek, az emberek egyre inkább a tettesekkel szimpatizálnak, akik nézetük szerint végre tesznek valamit a gyermekmolesztálások elhallgatott, suttyomban megengedett problémája ellen.
Hammerék viszonylag érdekesen és élvezetesen ábrázolják, ahogy a gyilkosságok nyomán a közvélemény a rendőrök ellen fordul, és országszerte terjedni kezd a pedofilellenes hisztéria. Lincshangulat készülődik, az elkövetők hősök lesznek, és senki nem akarja őket rács mögött látni – elvégre csak azt tették, amit minden jóérzésű embernek tennie kellene a helyükben. Azzal, hogy a szerzők az önbíráskodást, és az embereknek az azzal kapcsolatos álláspontját a létező talán legnagyobb társadalmi tabuval, a pedofíliával szembesítették – és persze pont Dániában, ahol az ellenük való fellépés valóban nem a legszigorúbb – eleve bezsákolták a sikert. A téma elég botrányos és forró ahhoz, hogy mindenki felkapja rá a fejét.
Vörös posztóként, provokációként az Elvetemültek így jól működik, elgondolkodtató, vitaindító műként (a pedofília mint a gyerekek tolerálhatatlan megrontásának bűne vs. a pedofília mint mentális betegség, ami nem kínhalálért, hanem kezelésért kiált) viszont kevésbé, mert végig megelégszik a téma felületes gondozásával. A kiskorukban molesztált felnőtt karakterek tragikus történeténél és a dühödt bosszúvágy érzékeltetésénél például csak nagyon ritkán tud, illetve akar mélyebbre ásni. Maradna a krimi izgalma, és a skandinávoktól szokásos jellem- és háttérrajz, de a nyomozás folyamata lassú, fordulatoktól, meglepetésektől mentes, a szereplőkből pedig feleslegesen sok van, és még bőven dolgozni kellett volna rajtuk, hogy maradandóak legyenek, és egyébként is, az egész könyv, noha nem hosszú, mégis túlírt – legalább 100 oldalt ki kellett volna kukázni belőle. Egy provokatív téma még kevés egy jó regényhez.
