Richard Stark: Veszélyes szövetség, ford.: Krommer Balázs
Sorozat Könyvek Kiadó, 2013, 450 oldal, 3500 HUF
B+
Első mondat: Már messze jártak a raktár hátsó bejáratától, amikor a riasztó megszólalt.
Előbb-utóbb ennek is meg kellett történnie: egyik utolsó történetében, a 2002-es Veszélyes szövetségben, amely a Parker-széria 21. darabja (a második, amit a Sorozat Könyvek kiadott, és összesen az ötödik, ami itthon megjelent), a főhőst elfogja a rendőrség. Az újabb félresikerült melón már nincs mit korrigálni, simítani, menteni, nincs belőle kiút, Parkeren, hosszú évek óvatossága és ravaszsága után – és még most is önhibáján kívül – csattan a bilincs, és egy fegyházban találja magát, ahol az igazságszolgáltatás gépezete viszonylag hamar összeköti őt az egyéb álneveken elkövetett bűncselekményeivel is. A rabláshoz hozzáadódik pár egyéb atrocitás is, például gyilkosság, úgyhogy rosszul áll a széna.
A Veszélyes szövetség (eredeti, sokkal találóbb, és a szériához illően egyszerű, lényegre törő cím: Breakout) a felütés ellenére nem egy „börtönből szökős” thriller, legalábbis nem úgy, ahogy azt az olvasó gondolná. A Stark írói álnév mögé bújt Donald E. Westlake részben pont azzal emelte a nagyok közé a totálisan rideg, metodikus antihőséről, Parkerről szóló sorozatát, hogy a krimi irodalomból jól ismert szituációkat formálgatta, csavargatta benne.
Ennek jegyében, Parker szövetkezik két lakótársával, hogy a segítségével kijelentkezzen a barátságtalan állami hotelből, és egy füst alatt úgy döntenek, hogy ha már szabadok, mint a madár, és egyben szegények, mint a templom egere, a városból való továbbállásuk előtt kirabolják a helyi ékszerboltot. A meló persze félresikerül, Parker és társai ott ragadnak az épületben az értéktelenné, feleslegessé vált zsákmánnyal – egy újabb „börtön” falai közt.
Stark az egész cselekmény során egyik kelepcéből a másikba szédíti a szereplőket, minden akció egy szökéssel, kitöréssel kell, hogy végződjön – a szituációhalmozás, a csöbörből vederbe struktúra már-már kafkaian abszurd, és az éjfekete cinizmust leszámítva általában teljesen humortalan szériába ezzel, az első rész megjelenése (1962) után kerek 40 évvel belopakodik a helyzetkomikum. Még maguk a szereplők is viccelődnek néha az ismétlődő csapdahelyzetekkel kapcsolatban.
Így aztán Parker karaktere is kissé enyhébben, lazábban ábrázolt, ahogy azt már a Mindent vagy mindent esetében is tapasztalhattuk. A sorozat klasszikus érájának (’60-as, ’70-es évek) vadságából, sötétségéből, nyersességéből érezhetően kiveszett valami, amikor Stark 1997-ben, több mint két évtizedes szünet után újra felvette a fonalat. De azért tartja az egyensúlyt ezekben a „késői” művekben is, a téma, a karakterek, a közeg, a sztori mind komolyak, ahogy azt egy Parker-regénytől elvárjuk, a fenyegetettség érzete állandó, a fordulatok a helyükön vannak, a feszültség lankadatlan, a lendületes, és a főszereplő személyiségéhez igazítottan metodikus történetmesélés még így, néhány csúnya és hatásos méregfog hiányában is roppant szórakoztató.
