Pár hónapja mindenhol a katalán tüntetésekről lehetett hallani, és a függetlenség mellett foglal állást a katalán irodalom legfontosabb kortárs alakja, Jaumé Cabré is, akinek A Panamo zúgása című regénye nemrég jelent meg a Jelenkornál.
Bármi, ami Katalóniából jön, egy bizonyos fokú elutasításba ütközik, sajnálatomra és bosszúságomra, de ilyen ez az ország – nyilatkozta az író a regény kasztíliai nyelvre fordítása után, arra utalva, hogy a könyv nagyobb sikert aratott külföldön (különösen Németországban), mint a saját hazájában.
A korábban történelemtanárként is dolgozó Cabré műveiben a spanyol-katalán múlt mindig kitüntetett szerepet kap – a Panamóban a spanyol polgárháború, a Franco-diktatúra és a diktatúrát követő közhangulat a főszereplő, a központi téma pedig a történelmi tudat és annak visszaállítása, valamint a fasizmus. Ugyanakkor a regény emellett „szerelmi történet, történet tanárokról, történet tájról, egy történet nagyravágyó törekvésekről, intelligenciáról és önmegtagadásról”.
Jaume Cabré: A Panamo zúgása
Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna, Jelenkor, 2014, 540 oldal, 5499 HUF
A cselekmény több szálon fut: három generáció életét követhetjük nyomon Torenában, egy fiktív falucskában. Tina Bros, a falu egyik tanítónője azt a feladatot kapta, hogy egy helyi kiállításhoz gyűjtsön anyagot, ekkor találja meg Oriol Fontelles régen elfeledett feljegyzéseit és lányának szóló leveleit. Fontelles maga is tanítóként érkezett a faluba a spanyol polgárháború után és a diktatúrában nem volt más választása, mint várandós felesége akarata ellenére csatlakozni a helyi falangistákhoz.
Mondjak valamit fiam? A kis falvak temetőiről nekem mindig a családi fényképek jutnak az eszembe: mindenki ismeri a másikat, és ki-ki szép nyugton megvan a másik mellett az idők végéig, és csak néz a maga álmai felé.
A különböző időszálak között Elisenda Vilebrú az összekötő kapocs. Ahogy Homérosz Iliásza óta tudjuk, a történelmet nem a megbocsátás, hanem a harag viszi előre. Miután Elisenda édesapját és testvérét meggyilkolták a falubeli „vörösök”, vagyis a köztársaságot támogatók, bosszút esküszik, és megfogadja, hogy a falangistákat, vagyis a nacionalistákat fogja támogatni. A regényben végigkövethetjük az életét a házasságától az öregkoráig, amikor a hosszú évek során felgyülemlett bosszúvágy szó szerint elvakítja az asszonyt.
A tanító, aki egyszerre volt fasiszta kényszerkollaboráns és a partizánok legfőbb segítője
A spanyol polgárháború után, a Franco-korszak legsötétebb éveiben a frissen végzett tanító, Oriol Fontelles nagy reményekkel érkezik a katalán hegyvidéki faluba, Torenába, hogy várandós feleségével megkezdjék új, békés életüket. A történelmi idők azonban - 1944-et írunk - másként döntenek. Jaume Cabré: A Panamo zúgása Fordította: Mészáros Klára, Jelenkor, 2014, 540 oldal, 5499 HUF Oriol a 20.
Elisenda az egyetlen erős női szereplőként már-már eposzi módon, istennőként fűzi össze a szálakat, akaratát a végletekig próbálva érvényesíteni – Cabré még egy eposzi jelzőhöz hasonlatos jellemzést is illeszt a neve mögé: „Elisenda Vilabrú Ramis ( a torenai Vilabrú és Ramis család gyermeke, annak a tírviai Pilar Ramisnak a lánya, aki félig kurva, félig meg...).” Az ehhez hasonló apró jellemzésekben tisztázódik a karakterek háttere, ez pedig igen hasznosnak bizonyul, mert a regény ugyan nem mexikói telenovella, de legalább olyan bonyolult a kapcsolati rendszere.
Rá kell döbbennünk, hogy az idő változhat, de az emberi természet soha nem változik. A körülmények is meghatározzák a sorsunkat, nem mindig van választási lehetőség, de ha kényszerpályára kerülünk, akkor a legnehezebb az adott helyzet, mert talán nem is lehet megtalálni a jó megoldást, mert az nincs is.
Cabré, csakúgy, mint az Én vétkem című regényében, most is szabadon ugrál az idősíkok között – nem árt figyelni, mert a bekezdései néha egyes szereplők jelenében kezdődnek, és teljesen mások múltjában érek véget, a halál pedig nem indok arra, hogy egy karaktertől elbúcsúzzunk.
Jaume Cabré: Nem tudom, mit gondoljak a huszadik századról
Fotó: Valuska Gábor Ha egyetlen könyvet kellene választanom az elmúlt évek európai terméséből, melynek címe elé (kicsit kelletlenül ugyan, de teljes joggal) eposzi jelzőül illeszthetném, hogy Nagy Európai Regény, gondolkodás nélkül Jaume Cabré család-, sőt inkább hegedűregényére, az Én vétkemre voksolnék. A magyar borítóra ehelyett mindössze egy bibliai utalás került - a regények regénye.
A cselekményt Cabré az esendő ember szemszögéből ábrázolja, méghozzá a tanítónő, Tina Bros szemszögéből. A nő élete tele volt gondokkal, megbukott feleségként és később még anyaként is, így egyetlen reményét a megtalált naplók jelentették. Ezekből ismerjük meg Oriol Fontelles élettörténetét, vívódását és kapcsolatait az éppen zajló történelmi események előterében. Tinához hasonlóan Oriol is keresett magának valamit, ami eltereli aggályait egy kis időre: számára is a tanítás töltötte be az egyik legfontosabb szerepet. Az iskola épülete a megnyugvás szimbóluma volt, majd jött a fordulat és a tantermek már nem csak neki jelentették a biztos menedéket. Ám míg más megtalálta a kiutat, ő egyre inkább belefolyt egy olyan közegbe, ahonnan nem a katedra volt a kiút.
Ha a Történelem részletekbe bocsátkozik, nyomban veszít hősies emelkedettségéből.
Cabré remekül építi fel a karaktereit, és ábrázolja fejlődésüket a legzavarosabb időkben is: a hőseivel együtt élhetjük át a politikai viszonyok alakulását, a győztesek sikerét, a győzelem hatását. Egy háborúban azonban mindig akadnak ártatlan áldozatok, vagy ahogy az éppen hatalmon lévők fogalmaznak: járulékos veszteségei a rendnek. Torenában pedig úgy tartja a mondás, hogy aki meghallja a Pamano folyó zúgását, hamarosan maga is meghal. Legyenek bűnösök vagy ártatlanok, Cabré regényében egyre többen hallják meg a zúgást, mely egyre hangosabban követeli áldozatait.
Szerző: Raposa Renáta
