Általános cikkek iskola ottlik_géza ottlik ottlik100

10 fontos dolog az Iskola a határonról

verespalne | 2012. május 09. |

Van ez a kőszegi alreál, ahol együtt tanul néhány fiú, akik felnőttként is kapaszkodnak egymásba: Medve, Bébé és Szeredy. Medve írt egy regényt az iskoláséveikről, ezt olvassa az időközben festővé vált Bébé, miközben a nőügyeivel küszködő Szeredy Danival próbálna beszélgetni. Máris kiderült, hogy nem olyan egyszerű ez a történet, de ettől nagyszerű az Iskola a határon: egyszerre iszonyat bonyolult és teljesen magától értetődő.

A magam egyszerű nyelvén ezt úgy fogalmazom meg, hogy miközben Ottlik az élet nagy és kimondhatatlan, már-már nevetségesen egyszerű, de mégis alapvető kérdéseivel foglalkozik, és én egyre jobban belezavarodom az olvasásába, annál tisztábban érzem és értem, hogy miről szól. (Ottlik életéről itt olvashat.)

Ottlikról rengeteg könyv és elemzés született, magyar szakokon szokás is pofákat vágni rá, hogy “nagyon megírt”, ami azért hülyeség, mert az összes róla szóló tanulmány, esszé, szakdolgozat, stb közös tulajdonsága, hogy hosszú-hosszú mondatok után ugyanoda lyukadnak ki: Ottlikkal foglalkozni lehetetlen. Valószínűleg ezért is van akkora rajongótábora az Iskola a határonnak, mert időről-időre újraolvasva, új és új élményeket tud adni olvasójának, pedig összefoglalva halál egyszerű a sztori. (Hogy miért nem készültek eddig filmfeldolgozások például az Iskola a határonból és miért nehéz megfilmesíteni Ottlik műveit, itt írunk.)

10 fontos dolog az Iskoláról.

1. SZERKEZET Az Iskola a határon eleve nyertes helyzetből indul: regény a regényben, ki ne imádná? Medve Gábor kézirata képezi a "belső regényt", amelyet Bébé olvasni kezd, az ő kiegészítései, javításai, továbbgondolásai alkotják a "külső regényt", és a kettő keveredéséből épül fel az Iskola a határon. Két nagy részre tagolódik, Az Elbeszélés nehézségei című bevezetőszerűségre (Szeredy az uszodában 1957-ben, Kémnők Nagyváradon 1944-ben, Medve kézirata), és a három részre tagolódó terjedelmesebb szövegre (Non est volentis, Sár és hó, Sem azé, aki fut).

2. ELBESZÉLŐK Az Iskola a határon tökéletes példája annak, hogy miben különbözik az egyes szám első személyű és az egyes szám harmadik személyű elbeszélés. A harmadik személyű, regénnyé formált szöveget alig ismerjük meg, mert Bébé a saját szemszögéből értelmezi, egészíti ki, magyarázza, ráadásul elköveti azt a klasszikus olvasói hibát, hogy Medvével, a szerzővel azonosítja a belső regény M nevű  főszereplőjét. "Persze lehetséges, hogy nem egészen önmagáról beszél, amikor M.-nek nevezi, harmadik személyben, a főszereplőjét.”, "Én azonban nem vagyok regényíró, hanem festő, és csak a magam módján tudom kiegészíteni és kikerekíteni Medve kéziratát (...) Nem jó az arckép. (...) Akárkit is akart ábrázolni M.-mel, én csak önarcképnek tudom felfogni, és ebben az értelemben fogom kijavítani ezentúl ezentúl is".

3. A NÉMA GYEREK Itt tévedünk arra az ingoványos területre, amiről nagyon nehéz szólni, és ami miatt ilyen sokan ilyen sok mindent írtak Ottlikról, szóval hogy az elmondhatatlanról, a kimondhatatlanról, az elbeszélhetetlenről beszél. És hogy nem bonyolultan, arra éppen ez a mondat utal a legszebben: Néma gyereknek anyja sem érti a szavát - gondolja Medve édesanyja, miközben Medve szerint éppen ellenkezőleg: a hallgatás a legtökéletesebb kommunikáció, hiszen „Nem jók a szavak”. Mielőtt én is levezetném, hogy Ottlik regényéről nem lehet beszélni, gyorsan idézek inkább Balassa Pétertől: “Egy Ottlik-mű kommentárja, elemző elsajátítása legfeljebb a velehallgatás lehet”. (Akit ennél bővebben érdekel a valóságábrázolás lehetetlensége, az Ottlik Próza című művét olvassa itt)


Las Menias
 

4. KÖZÖS NYELV Szeredy és Bébé félmondatokkal, elharapott mondatokkal, morgásokkal és magával a hallgatással “beszélgetnek”, "szavak" nélkül is megértik egymást, mert kommunikációjuk az évek során kialakult közös regiszteren alapul. Mindketten pontosan értik miről van szó: "(Szeredy) Mindig nagyon halkan beszélt, de én azért mindig értettem, hogy mit mond". Ezért a megértés, megértetés a regény központi motívuma:  "akivel ezt meg akarnám érteni, annak végig kellene élnie velünk együtt tízéves korunktól fogva az egész katonaiskolai életünket. Magdával ez az egész dolga úgy kezdődött, hogy (...) egyszóval úgy kezdődött, ahogy Medve Kézirata: 1923 őszén. Igen, mindenfélét tudni kell hozzá."

5. MŰFAJ Megint oda jutunk vissza, hogy az Iskola mindig új és új olvasmányélményt ad: ennek megfelelően az idők során sok-sok műfajt aggattak rá, hogy miként kellene olvasnunk. Regény a regényről, olvasóregény, önéletrajzi regény, fejlődésregény, nevelődési regény, kamaszregény - sőt: példázat! Egy hosszú, összetett mondat helyett maradjunk annyiban: ez mind egyszerre, ez is egyike az Iskola csodáinak.

6. KÉPEK Mivel az egyik elbeszélőnk egy festő, így fontos szerepet kapnak a regényben a képek. Medve mindvégig a Trieszti Öböl képét próbálja felidézni magában - sikertelenül, hiszen a valóságot sem tudja tökéletesen leírni: „harmincegynéhány év múlva Medve nem tudta pontosabban leírni a képszerűvé összeálló gondolatait és érzéseit.” Vélasquez Las Menias-a és Rembrant Tulp tanár úr anatómiája az alreál falán, illetve oszlopán függenek: a Las Menias-ban az alkotó öntükrözése hasonlít az alkalmazott elbeszélői módszerre, a Tulp tanár anatómiájában az egyenértékű nézőpontok egymás mellett létezése mutat hasonlóságokat az Iskola szerkezetével.


Tulp tanár anatómiája

7. MOTTÓ A Medve-regény mottója: „Non volentis, neque currentis, sed miserentis Dei”, amely idézet Szent Pál Rómaiakhoz írt leveléből. „Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” Ez a mondat ma is ott áll a kőszegi alreál falán: de az isteni kegyelem önkénye a regény világában arra az irrealitásra vonatkozik, amelyben szereplők nap mint nap élnek. Lásd következő pont.

8. SÁR ÉS HÓ A középső, legfontosabb fejezet címe, a két legfontosabb motívum. A lehetelenül lassan múló időben („Vakon tántorogtunk a halmazállapotát vesztett időben”) a hirtelen változást a hó leesése jelenti. De a bakancs legmélyebb rétegeibe száradó, ki nem tisztítható sár végülis nem a legnagyobb ellenség, sőt, egy kiszámítható, racionális, kezelhető rossz. „Végtére is mindegy, hogy bakancsot, köpenyt kefélünk-e a mosdóban, vagy Schulze másféle, úgynevezett foglalkozással kínoz bennünket.”. A hó lenne a pozitív érték: „Véget ért a sár korszaka”, „Tiszta és puha szőnyeget terített lábunk elé az égi kegyelem”. - de szorongással teli, ambivalens érték: végességében kódolt „áprilisig, májusig”, olvadásakor egyszer belőle is sár lesz.

9. EP Az ugye megvan, hogy Esterházy is imádja Ottlikot, ezért lemásolta egyetlen lapra az Iskola a határon-t? Ezt Ottlik hetvenedik születésnapjára adta, a hetvenötödiken pedig egy “Zakóink legtitkosabb szerkezete” című írással köszöntötte, amelynek első mondata: “Az Ottlik-mondat nem remeg, nagyon is biztos, hanem mint egy nagy bárka, fekete madár, szinte alig érezhetően: ing.” A teljes köszöntő itt.

10. VÉGE Ott vagyunk, ahonnan elindultunk, ennek a cikknek sem volt semmi értelme, pedig ma lenne 100 éves Ottlik Géza. „A regény a hallgatás szövetéből készül, nem a beszéd fonalából. Megszoktuk, hogy ne húzgáljunk ki szálakat szövetünkből. Elszakadnak, összegubancolódnák.„ Úgyhogy olvassuk inkább Ottlik A regényről szóló esszéjét.