A+
Stephen King: Borzalmak városaMagyar Könyvklub, 1991, 501 old., 1800 Ft
"Keserű vizeken kell általmennünk, míg elérjük az édeset" -- Bram Stoker: Drakula.
Ahogy Ámerikában mondják, this is the good stuff, gyermekeim, ezt Wostry tiszteletes prédikálja nektek. Kingnek ez csak a második regénye, 1975-ben jelenik meg először, de máris tökéletes. Megkockáztatom, a legjobb vámpíros regény, amelyet valaha írtak. Ebben a könyvében modernizál először horror-archetípusokat. Az ő vámpírjainak hatalmas a metszőfoguk: nem félbuzi, érzelgős szépelgők, akik a vérszívó létet csak alibi baszáspótléknak tekintik; nem a leányszobák töketlen, mindenféle fenyegetést nélkülöző, mostanában divatos metroszexuális majmai. Ezek a vámpírok az ajtó mögött várnak rád, az éjjeli csendben, és kiharapják a szívedet.
King a lokális ennui mestere, szakértője, vagy legalább is örök piszkálója a gesamt-letargiának - azt kutatja, miért adják meg magukat a közösséget alkotó egyének a gonosznak, rossznak néha önként. Miért támadhat meg mindent a rothadás, és miért szállnak vele szembe csak kevesen? Többek között ez az, ami világsikerre segítette, hiszen alapvető témái, a műfaji talaj alatt, univerzálisak.
A könyv főhőse Ben Mears, a közepesen sikeres író. Korán kezdődő midlife krízise és a gyermekkori múzsa utáni vágy hajtja vissza a kisvárosba, Jerusalem's Lot-ba, itt nőtt fel. Még magának is csak nehezen ismeri be, hogy számára az a bizonyos múzsa nem egy nőt vagy a hely atmoszféráját jelenti, hanem a város felett tornyosuló Marsten-házat, annak gyilkos históriáját és azt a rettenetes emléket, amelyet Ben gyerekként ajándékba kapott tőle. Hívogatja őt a ház, mint ahogy hívja új tulajdonosait is, az Európából érkező Mr. Strakert és Mr. Barlow-t (érdekes, utóbbit sosem látni).
Mears és Straker és Barlow megérkezése után röviddel elszaporodnak a kisvárosban a halálesetek. A Glickék mindkét fia odavész, és a temetésük után az anyjuk is láthatóan legyengült állapotba kerül, persze a gyász miatt ez nem is csoda. A vérszegénység tünetei exponenciálisan terjednek településszerte, s hogy mi okozza, csak akkor lesz - kevesek számára - egyértelmű, mikor a frissen elföldelt halottak az emeleti ablak előtt lebegve kérnek az otthoniaktól bebocsátást...
Fekete pókként fonja körbe a történet az olvasót, előrevetíti az eljövendő rettenetet, ügyes, vérfagyasztó dózisokban adagolva a horrort. Hihető, mindennapos figurák tartanak a végzetükbe, életüket irreális és szörnyűséges csúcspontok pusztítják el, egy olyan ügyességgel megfestett környezetben, amilyenre tényleg csak King képes, és miután az expozíció sikerrel megteremti ezt a száz százalékban hihető várost és lakóit, a természetfeletti narratíva már megállíthatatlan erővel robog előre, mi pedig a kerekei alá kerülünk, aprít és zakatol, visz minket magával.
King könnyedten veti papírra a fertőzés elburjánzását, azt, ahogyan szinte a város alapjaiba szivárog bele a kór. Organikusan történik meg, a megállíthatatlanság rettenetes érzetét hurcolva magával, és mivel King korai írásaiban ez elképesztő, a helyi illetve interperszonális ambientet tökéletesen kiismerő érzékkel keveredik, a kérdések, amelyeket felvet, kényelmetlen-kellemetlenek. Mert ez a közösség, és akik benne laknak, már a kezdetektől elátkozottak, főleg Mears, aki képmutató módon, maga is vámpírként szeretné a várost szárazra szopni, hogy az emlékeiből táplálja majdani könyveit. Csakhogy önmaga és mások megváltásához ő kevés, sőt, még az egyszerű hősszerepre sem elegendő, aki pedig a segítségére siet, elbukik mind, kivéve a fiút, akinek apja helyett apja lesz. De ahhoz, hogy ez az egyetlen önzetlen kapcsolata meglegyen, ezreknek kell pusztulniuk. Jéghideg-fejű regény, anélkül, hogy cinikus lenne - bölcs csupán, amellett, hogy szó szerint vérfagyasztó: a nosztalgia hiábavalóságát tárgyaló, az ártatlanság visszanyerése lehetetlenségének mementójaként állított, vérrel telerajzolt sírkő.
