Ha egy órásmester ideje lejár, lassulnak a másodpercmutatók is, aztán megállnak egészen. Paul Harding Pulitzer-díjas regénye egy haldoklástörténet, mégis az életről szól. Pontosabban életekről, mert minden ember cipeli a hátán saját családtörténetét. Az Apák három generáció egymásba fonódó, egymásra rakódó sorsát mutatja be, az emlékezés fakó, homályos szemüvegén keresztül.
„George Washington Crosby nyolc nappal a halála előtt kezdett hallucinálni.” (7.o.)
Azt képzelte, összecsuklik és ráomlik a ház, melyet saját kezűleg épített fel, és maguk alá temetik élettörténetének dokumentumai: fényképek, tárgyak, könyvek és rengeteg emlék.
„George mozdulatlanul, felfelé tekintve hevert roncshalmaza tetején.” (9. o.)
A halál közelsége óhatatlanul arra sarkalja őt, hogy áttekintse, újra átélje ezeket a romokat.
„George Crosby számos dologra visszaemlékezett haldoklása során, de emlékei sorrendjét nem tudta befolyásolni.” Harding könyve nem egy klasszikus regény. Mozaikszerű élettöredékekből építi fel történetét, ugrál múlt, jelen és jövő között, váltogatja a nézőpontokat, vendégszövegekkel, epizódokkal szakítja meg cselekményét, mely apró darabokra van szaggatva. Az egész mű nem más, mint egy hatalmas kirakós, melynek kis részeit az olvasónak kell a helyére tenni. A kis puzzle-darabok mégis összeállnak valamiféle egésszé, s az összefüggések megértése által magyarázatot kapunk a sorsokra.
Paul Harding: Apák
Fordította: Pordán Ferenc, Tarandus, 2015, 200 oldal, 2490 HUF
A könyv négy fejezetből áll. Az első és az utolsó rész középpontjában George haldoklása van, melyet megszakítanak a múltból származó, időben ugráló, szinte összefüggéstelen emlékdarabok, és egy másik történetszál, melyben George apját, Howardot ismerhetjük meg. A második fejezetben főszereplőnk gyerekkora és apjával való kapcsolata kerül előtérbe, a harmadikban pedig még régebbre megyünk vissza; Howard kamaszkorába nyerünk bepillantást, megismerve az ő édesapjának történetét is. Három apa párhuzamos története kapcsolódik össze.
A regényben váltakoznak a gyorsabb és lassabb részek. Időnként pereg a cselekmény, minden mondatban történik valami fontos, máskor megállnak az események, hosszas leírások, végeláthatatlan elmélkedések következnek. Az író ezáltal folyamatosan fenntartja bennünk a feszültséget. A könyv ezzel a technikával egyben reflektál az idő problematikájára is: a megélt idő és a mért idő különbségének zavaros egyvelegét kínálja.
Mert a történet középpontjában mégiscsak az idő áll. Az elvesztegetett, a megnyúlt, az elrepülő, és az órával mérhető idő ellentéte. Harding több síkon is rájátszik az idő múlásának szubjektív és objektív jellegére. Főszereplője, George órásmesterként kereste a kenyerét, s betegsége alatt is azon munkálkodott, hogy minél több órát bírjon működésre. Saját testét is egy ingaórához hasonlította, melynek elöregedett a rugója, ezért szépen lassan megáll.
"Aztán rájött, hogy a zavaró csöndet az okozza, hogy családtagjai valamennyi órát hagyták megállni, és ekkor megértette, hogy itt, ebben az ágyban fog meghalni.” (35. o.)
A szöveget a szerző sokszor idézetekkel szakítja meg, melyek Kenner Devenport tiszteletes A gondolkodó órásmester című (fiktív) művéből származnak:
„Ily módon nem adhatunk számot a világegyetem idejéről, egy efféle megromlott, silány módon összeállított szerkezet legfeljebb rakoncátlan szellemek szeszélyes idejét mérheti.” (17. o.)
A jelenbeli cselekmény tagolásában szintén nagyon fontos szerepet játszik az idő pontos meghatározása. A regény ebből a szempontból nem más, mint visszaszámlálás George haláláig. Óráról-órára követjük életidejének elmúlását, egészen az utolsó percekig.
A pontosság és a végletekig realisztikus és tárgyilagos leírások mellett viszont van valami misztikus is ebben a regényben. Sokszor összeér álom és valóság, fantázia és tényszerűség, hallucináció és élet. A haldoklás szemszögéből elmosódnak ezek a határok, s az olvasó sem nyer bizonyosságot arról, hogy mi valós és mi nem. Pontosabban éppen annyira jelentős, fontos és valódi a képzeletben lejátszódó esemény is, mint a valóságos. Mintha a realitásból való kihátrálás feltételezné egy magasabb szintű igazság megismerését, mely szemben áll a mi látszatvilágunkkal.
Ezért is lesz központi az őrület motívuma. Valamiféle öröklődő, mindig más alakban előbukkanó bolondság ez, mely minden generációt érint. A lelkész nagyapa szenilitásával fokozatosan hátrál ki az életből, míg egyszer csak már nem is lesz jelen.
„Úgy tűnt számomra, hogy apám kifakul a létezésből.” (135. o.)
A következő nemzedékben az epilepsziás rohamok teremtik meg a realitásvesztésnek ezt a tapasztalatát.
„Bár az előtte lévő szövegre meredt, nem olvasott: apjára gondolt, aki megharapta, megőrült, és hamarosan elviszik bolondokházába.” (105.o.)
George esetében pedig a test leépülésével, a haldoklással járnak együtt a hallucinációk. Ám ezek nem annyira negatív tapasztalatok, mint inkább a megismerés magasabb rendű formái, az őrület mintha felfedne valamit egy „mély és titokzatos igenből".
Bár három apa történetét foglalja magában ez a mű, mégsem a családi kapcsolatokról szól, hanem azok hiányáról. Az élettörténetek egymás mellett állnak, de csak épp annyira hatják át egymást, hogy megteremtsék a következő nemzedék traumatizáltságát. Súlyos mese ez az apaságról:
„Úgy éreztem, apám olyan, akár egy óra, igen, akár egy óra, akár egy óra egyik rugója, és ez a rugó elromlik és kirobban az óraműből”. (191. o.)
Sok kérdést és nyugtalanságot hagy maga után ez a könyv, annak ellenére, hogy a végén elcsendesednek a feszültségek.
„Kiült ugyan rá egyfajta béke, vagy inkább a béke előérzete, ám ez már nem emberi béke volt, hanem olyasvalami, amitől elakadt, majd apró, aggodalmasan rebegő sóhajokban tört elő a szemlélő lélegzete.” (189. o.)
Nehéz, de elgondolkodtató olvasmány, mely csak nyolc napról szól, mégis rengeteg időt sűrít magába. Végül megállnak az órák, de az élet megy tovább, ahogy az lenni szokott.
Szerző: Forgách Kinga
