A közel harminc évet felölelő cselekmény mumusa egy bizonyos Charles Talent Manx, aki egy 1938-as Rolls Royce Wraith-szel szedi fel és furikázza el a gyanútlan gyerekeket Karácsonyországba – állítása szerint ott minden csöppség boldog, hiszen minden nap Karácsony van, és bár ez a világ valóban létezik, Manx elszívja az örökké ott raboskodó gyerekek lényegét, emberségét. Victoria „Vic” McQueen egy zűrös családi hátterű kislány, aki biciklijével egy nem létező hídon átrobogva bárhol képes kikötni a világon, ahová éppen menni akar. A különös, csodálatos és hátborzongató képességekkel felruházott gyermek és szörnyeteg útjai pedig elkerülhetetlenül és brutálisan összefutnak.
Joe Hill: NOS4A2
Fordította: Uram Tamás, Európa Könyvkiadó, 2014, 912 oldal, 3192 HUFB+
Bámulatos, hogy a Nos4a2 a tekintélyes terjedelme ellenére mennyire pörgős és izgalmas – nemhogy nem ül le egy pillanatra sem, de még csak le sem lassít. Hill futtában, a cselekmény előregördítése közben építi fel saját, unikális kis univerzumát (amely amúgy tele van utalásokkal saját és apja korábbi műveire A szív alakú doboztól a Doctor Sleepig) és mélyíti el a karaktereit. Igazi hús-vér embereket ír, vagyis, akárcsak Kingnél, nála is legalább ugyanolyan fontosak a sorsdrámák és a lelki folyamatok, mint a rettegés a sötétség mindenféle lényeitől. A szörnyeteg nem csak gyerekrabló vénemberként jelenik meg, hanem az alkohol és a családon belüli erőszak képében is.
Vicet, a könyv központi karakterét szervesen beleszövi Manx borzalmas, csaknem egy évszázadon át őrjöngő, „gyerekmentő” hadjáratába, vagyis nem pusztán egy véletlenszerű majdnem-áldozat és ellenlábas lesz belőle: Manxszel kapcsolatos traumái, emlékei meghatározzák egész életét, párválasztását, számos kudarcát, kevés sikerét és még a fiához fűződő viszonyát is. Cserébe azonban Manx, ez a kortalan, két lábon járó, illetve négy, masszív keréken guruló, legyőzhetetlennek tűnő rettenet is beleremeg első találkozásukba – sorsuk onnantól összefonódik, legalább egyiküknek egyértelműen vesznie kell.
Hill ráadásul szépen, szinte észrevétlenül árnyalja a képet a jóról és a gonoszról: Vic egy erős, határozott, kemény nő, ugyanakkor egy kész roncs, megszámlálhatatlan hibás döntéssel, folytonos önsanyargatással, jogossal és indokolatlannal egyaránt. Manx pedig valahol maga is egyfajta áldozat: kíméletlen, kívül-belül eltorzult lény, mégis szánnivaló, mert ugyanúgy kiveszett belőle mindenfajta érzés és emberség, mint ahogy a gyerekekből is kiveszik, miután elviszi őket Karácsonyországba. Egy nagyobb, megfoghatatlan erő bábja.
Joe Hill az örök karácsony félelmetes birodalmába kalauzol - Olvass bele a kötetbe!
Merthogy a Nos4a2-t (amely az említett Wraith rendszáma) természetesen Nosferatunak kell olvasni, vagyis Hill könyve a klasszikus vámpírmítosz egyfajta átirata – méghozzá az egyik legötletesebb és leginkább sallangmentes. Az élet, az érzelmek elszívásán és az áldozatok átalakulásán kívül (amelyekben egyébként szintén nincs szerepe sem szemfogaknak, sem vérnek) elhagyja a vámpírizmus összes jellemző hozzávalóját, de úgy, hogy még csak kósza utalást sem tesz rájuk. A könyv egyetlen nagyobb hibája éppen az, hogy mindennek ellenére sosem tudja Manxet igazán, zsigerien félelmetessé tenni, tragédiája pedig, ami ezt a hiányt kiegyensúlyozhatná, kibontatlan marad; anakronisztikus, nagypapás stílusa, affektálós modora kissé elveszi a karakter élét; segítője, a gázmaszkos gyilkos, Bing vagy a saját képére formált karácsonyországi gyerekek sokkal rémisztőbbek nála.
Ugyanakkor meg kell említeni Hill prequel képregényét (Wraith – Welcome to Christmasland), ami mindkét említett téren szolgál még plusz hozzávalókkal, ha bárkinek maradna hiányérzete a Nos4a2 elolvasása után.
