Jo Nesbo: Police, fordította: Petrikovics Edit
Animus Kiadó, 2013, 512 oldal, 3383 HUF
Oslóban valaki szakmányban gyilkolja a rendőrtiszteket – az áldozatokban közös, hogy a múltban valamikor sikertelenül igyekeztek felgöngyölíteni egy bűnesetet. A rendőröket az egykori gyilkosságok helyszíneire csalják, és ott végeznek velük. A frissiben kinevezett rendőrkapitány, az ambiciózus Mikael Bellman egyre idegesebb, a sajtó rendőrmészárost kiált, a dolgok kezdenek kicsúszni a hatóságok kezei közül. De hol van mindeközben Harry Hole?
Az alkoholista, antiszociális, saját bejáratú rémálmaival szünet nélkül viaskodó nyomozót a Kísértetben láttuk utoljára, fejében és mellkasában három golyóval, véráztatta ruháján patkányok rohangáltak. Nesbo addig se bánt kesztyűs kézzel hősével, a sorozat kilencedik kötetében azonban egészen egyszerűen eltette láb alól. Hihették legalábbis az olvasók a tizedik kötet megjelenéséig, megnyugtató választ azonban sokáig nem kaptak.
Nesbo egyébként valahol azt nyilatkozta, hogy a Kísértetet és a Police-t eleve egy hosszú regénynek képzelte, közepén egy jól fejlett cliffhangerrel. És utóbbi tényleg azon a ponton folytatja, ahol a Kísértet abbahagyta, az alaphelyzet, a szereplők mind ismerősek, a kérdés azonban továbbra is adott: mi a helyzet Holéval?
A sztori szerint a városi kórházban egy kómában fekvő beteget őriznek, akinek halálát a rendőrkapitány és szeretője, a városi tanácsos is kézdörzsölve várja. Ez a szál azonban önmagában eléggé vékonyka lett volna, így nem kell sokat várni az első áldozatig. A rendőrség teljesen ötlettelen, és a helyzet nem változik a második és a harmadik hulla előbukkanásakor sem. Harry egykori kollégáiból önjáró nyomozócsapat szerveződik a rendőrségen belül, akik a maguk sajátos módszereivel igyekeznek pontot tenni az ügy végére.
Közben egy rakás pszichopata bukkan fel, mindenki potenciális elkövető és áldozat is egyben. A határ időnként teljesen elvékonyodik az őrület és a normalitás között: teljesen hétköznapi emberek vetemednek ép ésszel megmagyarázhatatlan dolgokra, aljas gonosztevők pedig néha meglepően emberi gesztusokat tesznek. És nagyjából ez magyarázza meg azt is, hogy Nesbo miért emelkedik ki minden vitán felül az egész skandináv krimikatyvaszból, és miért van helye egyértelműen a legnagyobbak között.
A zsáner társadalomkritikai sajátosságain ugyanis már rég túlléptünk, még akkor is, ha teljes mértékben a Police sem szakított ezzel az írói hagyománnyal (a széteső családok, drogos gyerekek, korrupt zsaruk szinte ugyanúgy tartozékai az oslói helyszínnek, mint szimpla hétköznapokon mondjuk az Akershus-erőd), hőseit Nesbo azonban minden eddiginél nagyobb kihívás elé állította. Mert az egy dolog, hogy mielőbb el kellene kapniuk a rendőrgyilkost, a nyomozás közben azonban tucatnyi olyan kérdéssel kell szembesülniük – leginkább pszichéjük eddig saját maguk elől is rejtve maradt piszkos-aljas zugairól –, melyek megválaszolása az esetek nagy részében több mint kellemetlen.
Mert lehetsz-e jó zsaru, ha közben mocskos vágyaid vannak? Ha hazudsz, ha törvényt szegsz? És aljas bűnöző vagy-e, ha cselekedeteidet máskülönben jó szándék vezérli? Nesbo végig bizonytalanságban tart minket, a protagonista-antagonista ellentétet pedig éppen ellenünk játssza ki. Mert naná, hogy mindenki a jó zsarunak drukkol, de mi van akkor, ha ez a zsaru egy idő után a saját erkölcsi normáit is kétségbe vonja? Ha ő maga sem tudja, hogy mit léphet a következő pillanatban? A nesboi univerzumban nincsenek éles határvonalak, a bábuk soha nem csak feketék vagy csak fehérek. Szinte mindenki sáros valamiben, vagy ahogy az egyik szereplő megfogalmazta: mindannyian ugyanolyan betegek, csak egyesek kieresztik a szörnyeteget, mások meg nem. Jó válaszok tehát nincsenek.
„A lányra gondolt. Hogy pontosan azt teszi, amire kérte, ott, az íróasztalon, félresöpri a dolgozatokat, amelyek sárga madarak módjára repkednek az irodában, izzadt bőrükre tapadnak, apró fekete betűkkel telerótt durva papírlapok, gyilkosságok, szexuális indítékból, féltékenységből, nyereségvágyból elkövetett gyilkosságok, kábítószeres gyilkosságok, családon belüli gyilkosságok számokra váltott statisztikái.”
A címben feltett kérdésre nem lehet spoiler nélkül válaszolni, de nem is az a lényeg, hogy hol van HH, sokkal fontosabb, hogy itt van nekünk Nesbo, aki még úgy is nagyot alkotott, hogy egy csúnyán túlírt regényt passzintott be a sorozat tizedik kötetének.
Főleg az elején túl sok a mellékszál, igaz, ezeket azután becsülettel végig is futtatja, a végén azonban a tolerálhatónál egy picivel többször kínálja fel az olvasónak az ideális elkövetőt, hogy azután sokadszorra csavarva a sztoriszálon zavarjon vissza a kérdésekkel és kétségekkel teli oslói éjszakába.
Ez mind a játék része, az azonban fájt, hogy a valódi gyilkos motivációinak nagy része árnyékban maradt, ezek felfestésére mintha már nem maradt volna hely vagy energia. Emiatt kicsit olyan érzésünk lehet, mintha a psziché démonai a sztoriban háttérbe szorították volna a hús-vér gyilkost; a hangsúlyok bizonyos pontokon kétségtelenül eltolódtak. Ráadásként pedig még egy jó kis (és amúgy totálisan felesleges) cliffhangert is a nyakunkba rakott Nesbo, hogy addig is legyen min agyalni, mire kijön a sorozat következő része. Már ha lesz ilyen, ugye.
