Nesbø új regényében tulajdonképpen minden megvan ahhoz, ami egy krimihez kell: főszereplője egy szökésben lévő piti bűnöző, a történetben fontos katalizátorszerepe van a hozzá kapcsolódó bűnténynek (amit itt egy halom lenyúlt pénzt jelent), és persze ott az üldöző, aki ez esetben a Vér a havonból már ismert Halász nevű oslói nagykutya egyik embere. A Fehér éjszaka (olvass bele ITT) minden látszat ellenére mégsem krimi, sokkal inkább egy visszafogott fejlődésregénybe oltott szerelmes sztori.
Jo Nesbo: Fehér éjszaka
Fordította: Petrikovics Edit, Animus Kiadó, 2015, 224 oldal, 2980 HUF
„Az emberek néha eltúlozzák a bűnügyi elemek jelentőségét egy krimiben, szerintem inkább a szerkezet a lényeg. Az ember tudja, hogy az író azt akarja, a jobb kezét nézze, miközben a ballal elvégzi a trükköt – az egész olyan, mintha egy illuzionista előadásán vennénk részt. Szerintem ezt kínálja számunkra a krimi műfaja” – mesélte még májusban a Könyvesblognak Jo Nesbø, és nagyon úgy tűnik, hogy tartja is magát ehhez a szabályhoz. Miközben ugyanis a jobb kezével mindent elkövet, hogy elhitesse velünk, a Fehér éjszaka tényleg egy krimi, a bal kezével igazából egy szerelmes sztorit írt.
Míg a skandináv krimiírók egy része magát a bűncselekményt és annak felgöngyölítését használja fel arra, hogy a saját eszközeivel elmondjon valamit a közegről, amelyben él, addig Nesbø a Fehér éjszakában tulajdonképpen a krimi műfaját használja fel arra, hogy suba alatt egy teljesen más jellegű és műfajú történetet meséljen el. Igaz, a preferenciái az utolsó könyv óta nem nagyon változtak, hiszen narrátora megint egy antihős, egy Jon nevű piti díler, aki megszabadítja egy csomó pénztől a Halász nevű maffiózót, és észak felé veszi az irányt, majd az isten háta mögött, valahol a norvég-finn határ közelében leszáll a buszról, nem kis feltűnést keltve ezzel a helyiek körében.
A Kasund nevű helyen csendesen folydogál az élet, rénszarvasok jönnek, vadászok mennek, egy igazán nagy drámát ugyanakkor kevéssel Jon érkezése előtt élnek át: az egyik falubeli csónakját üresen találták, a férfi valószínűleg a tengerbe veszett. Szinte közhelyszerű, hogy a messziről jött idegen és a friss özvegy meg a nő cuki kisfia egymásra találjanak, elejtett megjegyzésekből, elkapott pillantásokból, gesztusokból azonban az derül ki, hogy az apa és férj nélkül maradt család történetét is rengeteg titok feszíti.
Jon napjai másból sem állnak, minthogy vár, mert nincsenek illúziói azzal kapcsolatban, hogy a Halász emberei keresni fogják, és ha keresik, meg is fogják találni. Egy kalyibában húzza meg magát, körülötte pedig erdő és szarvasok. Különösebb külső impulzus híján Nesbø a lélek mélyére túr, és sorozatos visszaemlékezésekben tárja fel hőse motivációit, és azt az utat, ami idáig vezetett.
A Fehér éjszaka ugyanakkor nem lélektani krimi, ahhoz Nesbø túlságosan is a felszínen seper, de érezhető rokonszenvvel mozgatja a figurát, aki sok szempontból ugyanolyan esetlen, mégis céltudatos, mint a Vér a havon Olavja. Arról a könyvről még tavasszal azt írtuk, hogy olyan, mintha Nesbø egyenesen a vászonra írta volna, és nagyon nincs ez másként az új könyvével sem. A regényre összességében jellemző egyfajta mozdulatlanság, mégis a múltbeli cselekmények felidézése és az utolsó harmad felpörgetése miatt az egész valószínűleg egészen jól dramatizálható lenne. Nesbø ugyanakkor valószínűleg zsigerileg irtózik a fekete-fehér dolgoktól, így a narráció keretes szerkezetével, és a történet kezdeti és végpontjának az elsikálásával nagyszerűen bizonytalanságban tudja tartani az olvasóit.
