A+
Gregory Maguire: A boszorkány
Kelly Kft., 2009, 432 oldal, 3184 Ft
Az emberek hajlamosak teljesen alaptalanul, elhamarkodottan ítélni. Ezekből alakulnak ki azok a sztereotípiák, amelyek szerint a szőke nők buta libák, az angolok sznobok és szenvedélymentesek, a boszorkányok pedig bibircsókosak és gonoszak. Pedig nem feltétlenül igaz mindez az összes szőkére, angolra vagy boszorkányra.
Mindenki ismeri az Óz, a csodák csodája című történetet, amelyben Dorka, a kansasi kislány teljesen ismeretlen világba érkezik, barátokat szerez és legyőzi a gonosz és rusnya Nyugati Boszorkányt, majd szerencsésen hazakerül. De miért gondoljuk, hogy Dorka jó és kedves? Mert kislány? Mert szép hosszú barna haja van? Mert bambiszemekkel tud nézni? Azért, mert L. Frank Baum semmi rosszat nem írt a lányról, még nem feltétlenül biztos, hogy ártatlan és jószívű lenne.
Mindig vizsgáljuk meg az állításokat és ne higgyünk bárminek – sugallja Maguire A boszorkány című könyve. A sorozat első részében sokkal részletesebben ismerhetjük meg Óz Birodalmát és a benne élők mindennapjait az eredeti meséhez képest, miközben Elfaba, a Nyugati Boszorkány életét követjük születésétől a Dorkával való összecsapásig. Bár csak mások elmondása és gondolatai által ismerjük meg a boszorkánnyá cseperedő, zöld bőrű lányt és igazából sosem tudjuk, mit gondol, mit érez, hogyan viszonyul másokhoz, mégis sajnáljuk, amikor külseje és viselkedése miatt kiközösítik, vagy csúfolódnak vele.
Majdnem 15 évet kellett várnunk arra, hogy a történet magyarul jelenjen meg, de megérte. Ugyanolyan igényes és egyedi külsőt kapott a hazai kiadás, mint külföldön. De míg a Baum-féle leírás gyerekeknek szóló mesének hat színes bőrű teremtményeivel és hihetetlen cselekményeivel, Maguire képes volt a nagykorúak érdeklődését felcsigázni a kitalált világ iránt. Annyira életszerűen ábrázolta a birodalmat, hogy még én, a fantasy könyvektől tartózkodó is beleéltem magam és átéreztem az ott történteket; talán épp azért, mert nem határolható be egyértelműen, milyen műfajú - egyszerre tartalmaz társadalom-leíró, szórakoztató és borzongató vonásokat is a meseszerűek mellett.
Ha lehet azt mondani: Baum szolgáltatta a téglákat, Maguire pedig a cementet és a tapétát ráadásul ő színezte a falakat. Megkockáztatom azt a kijelentést, miszerint a feldolgozás még az eredeti történetnél is jobb. A kötet kiolvasása után biztos, hogy nem tudunk ugyanúgy nézni az Óz, a csodák csodájára. Tökéletes.
