Spiró György: Drámák II. – Átiratok 2.
Scolar Kiadó, 2009, 196 oldal, 2750 Ft.
Spiró György dráma-átiratainak első kötetében három magyar szöveg került terítékre, olyan művek, amelyeket eredeti formájukban nehéz lenne hitelesen előadni. Katona József és Vörösmarty Mihály darabjainak (Jeruzsálem pusztulása, Czillei és a Hunyadiak) irodalmi érdekességből fakadó értéke, aktualizált olvasat hiányában nem áll arányban a színpadi élvezhetőséggel; a kakukktojásra, Hamvas Béla Szilveszterére pedig műfaji szempontból igaz az előző kijelentés, hiszen Spiró ebben az esetben egy prózai szöveget dramatizált.
Részlet itt >>>
Recenzió az első kötetről itt >>>
Részlet az első kötetből itt >>>
A végeredmény szempontjából mindegy, hogy hagyománytisztelet, kegyelet vagy irodalomtörténészi érdeklődés munkál a darabok újraértelmezésében: mindhárom mű színpadra került, így az átiratok egy szigorúan pragmatista felfogás értelmében sikeresnek mondhatók. Más kérdés, hogy az újraírással az eredetiség, a szerzői jogok megsértésének fogalmai is módosultak. Meddig tart Katona és hol kezdődik Spiró? Vörösmarty végső soron befejezetlen művét hogyan lehet a felfrissítés lendületével párhuzamosan lezárni? És végül: a műfajok közötti utazás milyen hatással van Hamvas eredeti munkájára? Néhány kérdés a számtalanul felmerülő közül, amelyek a hagyomány intim értelmezései miatt válhatnak létfontosságúvá. Hiszen ezek a művek a mi irodalmunk történetének a részei, átírásuknak köszönhetően saját történetünk is újragondolásra szorul – igény szerint persze.
Az Átiratok 2. esetében a szövegek nem forgatják fel jelentősen nemzeti hagyományainkat, tekintettel arra, hogy a kötetben szereplő írások Mihail Bulgakov, Thomas Mann és Jaroslav Hašek munkáinak átdolgozott változatai.
Cserébe viszont felvetik a szövegek közötti átjárás lehetőségének kérdését. Egyrészt itt van Thomas Mann kisregénye, a Mario és a varázsló, amelyben az először gyerekesnek tűnő elnyomás és alávetettség éppen az elbeszélő visszafogott előadásmódjának köszönhetően szélesül általános érvényűvé, hogy aztán az infernális végjátékban hátborzongató történelmi parabolává váljon. Az egyéni sorsokban felmutatott társadalmi katasztrófa ábrázolása a próza tömörsége nélkül könnyen egyszerű bohóctréfává változtathatja a művet. De Hašek monumentális szatírája, a Švejk sem problémamentes. A derék katona kalandjait önmagában (teljes terjedelmében) lehetetlen színpadra alkalmazni, a technikai akadályok így szükségszerűen szelekcióhoz vezetnek. Ez esetben tehát nem a hogyan, hanem a mit kérdése határozza meg a szöveg szervezettségét. A harmadik mű (a kötet nyitó darabja) több okból is kilóg a sorból. Mihail Bulgakov elbeszélése (Végzetes tojások) nem rendelkezik olyan kulturális vonzerővel, mint a fent említettek, az átirat pedig sem hangvételét, sem megvalósíthatóságát tekintve nem egyeztethető össze a másik két darabbal. Ám talán éppen az összehasonlítás kényszerének hiánya teszi három közül a legizgalmasabbá az Optimista komédiát. Persze a dadaista „drámáktól” Örkényen és Déryn át Viktor Pelevin bombasztikus írásaiig sok minden beugrott a szöveg olvasása közben, de mivel terjedelmi korlátok miatt e helyütt csupán a művek egymásba írására koncentrálok, az összevetés kizárólag az alapmű és a végeredmény szempontjából lényeges. Ebből az irányból pedig Spiró ezen írása jóval szerencsésebbnek tűnik a Thomas Mann és Hašek verzióknál.
Ez persze az elfogultságommal magyarázható is. A Švejket olvasva mindig az volt az érzésem, hogy Hašek prózai világát nem lehet jelentős károkozás nélkül újrateremteni. Egészen addig, amíg rá nem találtam Karel Štekly 1957-ben készült filmadaptációjára Rudolf Hrušínský-val a főszerepben. Mióta Jiří Menzel filmjeiben láttam, igazi Hrušínský fanatikus vagyok, de az említett feldolgozás ettől részben eltekintve is rámutatott a műfajok közötti átjárás egyik lehetséges megoldására. A film a roppant szöveg egyetlen aspektusára, a főszereplő világmagyarázatára koncentrált, one-man show-á változtatva az alkotást. Minden Švejk ügyefogyottsága körül forgott, de a regény komplett világából teljesen kiszakítva, lehetőséget biztosítva a főszereplőnek, hogy egy új figurát kreálhasson az irodalmi hősből. Ez a szélsőséges redukció lehet a sikeres átírás egyik kulcsa, amennyiben a kihangsúlyozott részlet valóban önálló művé szerveződik. Spiró György verziója úgy érzem hasonlóan kedvező lehetőséget biztosít egy életképes előadáshoz, autonóm szövegként azonban nem kerülhet ki az eredeti mű árnyékából. Ami másként megfogalmazva annyit tesz, hogy az újraírás nem képes felvetni a műfaji határok átjárhatóságának kérdését, és egyszerű illusztráció marad.
A kötet első két szövegének hangvétele nagymértékben befolyásolhatja a Thomas Mann-átirat olvasásmódját (ha betartjuk a sorrendet), de a tragédia lehetőségét mindvégig magában rejtő darab mintha minduntalan egy illuzionista haknijába csúszna át. Így bár az eredeti jelentésképző mechanizmusokat sikerült feloldani az újraolvasás aktusában, a szöveg mégsem áll meg önmagában. Ahhoz, hogy bármit kezdeni tudjunk a Spiró-féle Marioval, újra és újra Thomas Mannhoz kéne fordulnunk segítségért, ami azonban a keretek átrajzolása miatt nem lehetséges. Mintha egy távolban lévő alkotótárs illúziója keltené életre a figurákat, de az értelemadás műveletekor az eredeti alkotó elérési útvonalai a semmibe vesznek. Előadásként valószínűleg ez az átirat is megállja a helyét, ha visszafogottságával megfelelően ellensúlyozza a harsány szövegvilágot. Sőt, itt a feltételes módot félre is tehetjük, hiszen például Lukáts Andor rendezése Kaposváron vagy a Madách Stúdióban játszott változat Mácsai Pállal Cipolla szerepében meggyőzően érvel amellett, hogy Spiró szövege egyszerű (és nagyszerű) alapanyag, amely színpadra állításakor nyeri el valódi formáját.
Az Optimista komédia minden tekintetben kakukktojás. Már a cím megváltoztatása is a radikálisabb átalakítást, a szöveg eredetijének drasztikus módosítását vetíti előre. Bár – és ez sem utolsó szempont az értékelésnél – Bulgakov eredeti novelláját nem olvastam, így a változtatások mikéntjéről és miértjéről nem áll módomban tájékozódni, de talán jobb is így. Ez a fergeteges bohózat ugyanis valószínűleg éppen az előismeretek hiányának köszönhetően mutat túl az avantgárd és/vagy abszurd stílusjegyek (mostanra) kiszámítható alkalmazásán és képes egyetemes értékeket hangsúlyozni. Minél harsányabb egy jelenet, annál érzékenyebben ábrázolja az irreális szituáció és a feltételezett történelmi helyzet közti feszültséget. Mindezek azonban szigorúan önmagukra vonatkoztatva, és nem az eredetivel való összeméréskor érvényesek. Ebben a konstrukcióban az Optimista komédia tűnik a kötetben szereplő írások közül a legszabadabbnak: műfaj- és stíluskavalkádja – amely vegyíti a burleszket a szomorújátékkal, a szatírát a thrillerrel, a kabarét a polgári színművel – hatalmas helyet hagy az olvasónak az értelmezésre, és éppen emiatt képes megőrizni autonómiáját is. Szövegként kétségtelenül a legizgalmasabb, ám a másik két darabbal ellentétben előadhatósága minimum problémás.
Spiró György átiratai nem feltétlenül tematizálják az átjárhatóságot, vagyis nem minden esetben tudósítanak arról a felettébb termékeny folyamatról, amelyben egy szöveg új értelmezése nekifeszül az eredeti olvasatnak, kimutatva ez utóbbiról annak konstrukció-jellegét, vagyis, hogy már a befejezett egésznek elképzelt alapmű is csupán olvasásmódok összessége. Mintha a szándék és a megvalósítás között félúton elakadtak volna a szövegek. Ez persze néhány felületes olvasás eredménye, vagyis nem szükségszerűen érvényes a három írás minden részletére, sőt inkább csak benyomás, mint értelmezés. A kötet mindezektől függetlenül értékes dokumentum: egy stabilnak gondolt pozícióból végrehajtott történelmi olvasásmód szépirodalmi lenyomata.
