A szerelmi történet helyett moralizálós magyarságféltéssé alakul át Falvai Mátyás kisregénye, ami Allegro Barbaro című első kötetének gerincét adja.
Az 1984-es születésű győri író magabiztosan épíi fel szerelmi történetét egy kocsmai beszélgetésből és egy nő naplójából, még akkor is, ha ezek az elbeszélői szerkezetek egymáshoz fűződő viszonya rendkívül problémás.
Ráadásul az egész elbeszélést áthatja valami kényszeres kötődés a jazzhez. Jó, nem vagyunk hülyék, értjük mi a képes beszédet: a jazz a legszabadabb műfaj versus élet az átkosban. De ezt ne kelljen így benyelnünk.
A hetvenes évek elején Kati és Balázs grazi komolyzenei táborba mennek, ahol szembe találják magukat az addig kevésbé ismert nyugattal, illetve az addigra már jól ismert másikkal. Balázst döntési helyzetbe kényszeríti az élet: Grazban tanárkodik a továbbiakban vagy visszatér a szocializmus által kivirágoztatott Magyarországra a szerelmével.
Falvai kisregénye nagyon sokat akar, legalábbis a történetet lezáró, általa Zárótémának nevezett viszzatekintés ezt mutatja. Ekkor lép be az értelmezésünk terébe a magyarságot féltő idős férfi visszaemlékezése, aki utólagosan keres morális támaszokat tetteihez. Addig elolvasgattam a mondatokat, volt benne egy nagyon erős, lüktető erejű jazz-jelenet, ami megmutatta, Falvai képes nagyon erősen is írni, és a szerelmi történet sem volt béna, de hogy utólagosan egy erkölcsi szószba mártogassák az egészet, az idegesítő.
Mert hiába a sok explicit mondat erkölcsről, magyarságról, tartásról, büszkeségről, ha ez az előtte lévő történetben nem jelent meg. Felesleges nagy mítoszokat kreálni egy szerethető kisregényből. A szerző ne legyen proféta saját szövegterében.
Kapcsolódó anyagok:
Részlet a kötetből
