Mocsok – Szolgálunk és betépünk

Kiss Orsi | 2014. november 13. |

James McAvoy a Mocsok című filmben

Lop, csal, hazudik, rágalmaz, kihasznál, átejt, kijátszik, megaláz – Bruce Robertson nyomozó személyében Irvine Welsh megalkotta a tökéletes antihőst, a pia-, szex- és kábítószerfüggő huszadik századi rittert, aki a szegények és elesettek megmentése helyett, ha alkalma adódik, még beléjük is rúg egyet, de csak miután kiforgatta a zsebeiket. Túl egyszerű lenne azonban szimpla drogos-káromkodós könyvnek bélyegezni a Mocsok című regényt, amely egy rasszista indíttatásból elkövetett nyomozás krónikája mellett egy opportunista rendőr lelki-szellemi mélyrepülését is Welsh-hez méltó karcossággal és alapossággal dokumentálja.

„Bruce, te egy utálatos, ostoba vénember vagy. Ezenfelül nagy valószínűséggel alkoholista is, meg az Isten tudja, mi minden még. Az a fajta szánalmas alak vagy, aki sebezhető, gyenge, buta nőkre vadászik, hogy a romokban heverő egóját tatarozgassa. Egy roncs vagy. Valahol eltévedtél, haver (…)” – ezekkel a szavakkal jellemezte egyik kollégája Bruce Robertson őrmestert, és nem is járt annyira messze a valóságtól. A teljes kép ugyanis sokkal sötétebb és mocskosabb, mint ahogy azt a kedves kollégák a legvadabb álmaikban képzelték volna. Robertson kívülről egy, a saját szabályrendszere szerint élő, kemény zsaru, aki ha kell, életet ment, vagy éppen kiborult rendőrfeleséget vigasztal. Azt már csak tényleg az igazán beavatottak tudják, hogy egy perverz állat is, aki a reggeli kokaint délelőtt whiskyvel öblíti le, de csak miután lezavart egy fojtogatós menetet valamelyik haverja feleségével.

Irvine Welsh: Mocsok

Fordította: Bus András, Trubadúr Kiadó, 2014, 496 oldal, 3392 HUF

 

Nem élteti más, csak az előléptetés (a tényt, hogy felesége faképnél hagyta a lányával, a legtöbbször igyekszik teljesen kizárni a tudatából), ennek érdekében pedig az összes piszkos kártyáját hajlandó kijátszani. Igazi szarkeverő, aki élvezettel ugrasztja egymásnak a kollégákat, majd kényelmesen hátradőlve figyeli, ahogy azok egymás vérét szívják: „Úgy tűnt, kénytelenek leszünk lepaktálni ezzel az emberrel, mert ha nyíltan szembeszállunk vele, az felkelti a gyanúját, de végül kifizetődőnek bizonyult a stratégia, hogy csendben megkerestük a gyengeségeit, és titokban áskálódtunk ellene. Továbbra is félre kell tennünk az iránta érzett undorunkat, hogy eredményesek legyünk ezen a téren”. A nyomozás alapvetően csak egy mellékszál az egész sztoriban, szükséges rossz, melynek farvizén – Robertson legalábbis ezt reméli – végre felügyelővé léphet elő. A testében növekvő, csillapíthatatlan éhségű galandféreg ugyanakkor jobban megkeseríti a mindennapjait, mint az Edinburgh sikátoraiban, lepattant lakásaiban lebzselő gyilkosok, spiclik, dílerek.

Személyében a kortárs irodalom egyik legvisszataszítóbb figuráját alkotta meg Welsh, aki azonban annyira a végletekig fokozza az abszurditást, hogy azon időnként már tényleg csak röhögni lehet. Robertsont teljes szívvel lehet utálni, viszont egy szimpla káromkodós, perverz sztoriként nagyon nagy hiba lenne elkönyvelni a regényt. Welsh nagyon jól mozog a különböző nyelvi regiszterek között, és ez még akkor is igaz, ha főleg a tahó, nyilvánvalóan beteg Robertson szemszögéből, az ő lelki-nyelvi univerzumából nő ki a történet. A Mocsokban egyértelműen körülrajzolhatók azok a toposzok, amelyek amúgy is Welsh sajátjai (erőszak, rasszizmus, pornográfia, drog, függetlenség, Skócia), maga a cím pedig többszörös metaforaként értelmezhető. Amellett, hogy nyilvánvalóan az alvilági mozgásokra, a rendőrségi visszaélésekre, valamint az utóbbiban élenjáró főszereplőre (illetve az őt körülvevők többségére) is illik, kategóriacímkeként a Robertson testét és lelkét szétdúló folyamatokra is nagyon szépen rásimítható. A regény egyik legerősebb része, amikor Robertson eljut a leépülésnek egy olyan pontjára, ahonnan egészen egyszerűen már nincs visszaút, ezért is fájó, hogy az ok-okozati összefüggéseket Welsh elég bénán, a Robertson beleiben tanyázó féreg útján világítja meg. Persze lehet azon mélázgatni, hogy akkor ez most a tudatalatti kivetülése vagy sem, de ez sem menti, hogy Welsh ezt a részt eléggé odakente, és a múltbeli eseményeket a szövegfolyamba nem illő didaktikussággal idézte újra fel.

Persze nem emiatt fogunk emlékezni erre a sztorira. Welsh ugyanis piszok jól ír, prózája még tizenhat évvel az eredeti megjelenés után is lendületes, friss, szavai pedig ugyanúgy kopognak, mint kivert fogak valamelyik sötét, edinburgh-i sikátor kövezetén.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Elszáll az agyad: tudományos, közgazdasági és filozófiai non-fictionok 2024 tavaszán

Hogyan látja az ember képzelőerejét Csányi Vilmos? Hogyan alakul át a világ, ha a politikai és hatalmi játszmák kiterjednek a világűrre? Miért kannibál a kapitalizmus? Hogyan dolgozik az idegsebész? És mit gondol az elidőzésről napjaink sztárfilozófusa, Byung-Chul Han?

...
Zöld

Mikor hasznos az AI az irodalomban, és miért nem cseréli le soha az embert?

A japán Rie Kudan megkapta hazája legjelentősebb irodalmi díját, majd elárulta, hogy a szöveg egy kis részét a ChatGPT nevű chatbottal generálta. Az eset nyomát áttekintjük, hogyan alakult az elmúlt két évben nagy nyelvi modellek és az irodalom viszonya, hogyan látják ezt az írók, valamint hogy mikor lehet hasznos eszköz az AI az írás során.

...
Zöld

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című, nagy port kavaró tanulmánya után új könyvében azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket.