Karl Marlantes: Matterhorn

Európa Könyvkiadó, 2012, 680 oldal, 4500 HUF

Úgy tartják, kevés olyan elbaltázott, modern kori háborús megmozdulás volt, mint amikor az Egyesült Államok a kommunizmus elleni harc hevében komolyabban beleavatkozott a vietnami konfliktusba. A jól leplezett lebőgés eredménye 58 ezer amerikai és 3 millió vietnami halott, nemzedékeken átívelő tragédiák, súlyos társadalmi, politikai és gazdasági következmények. Ám a 70-es évek után látszólag kezdtek Amerika sebei begyógyulni, legalábbis ezzel az indokkal utasította el a legtöbb könyvkiadó Karl Marlantest, amikor a Matterhorn első változataival házalt. Regény? Vietnamról? Már nem érdekes, pláne nem eladható. Új kérdések foglalkoztatják az embereket. Ott van például Afganisztán, meg Irak, azok most sokkal érdekesebbek. Miért nem ír arról?

Az sem sokat segített, hogy a mű egy 1600 oldalas, a háború abszurditásáról, a vezetői dilettantizmusról, a katonák öncélú kizsigereléséről és a faji ellentétekről nyersen, leplezetlenül mesélő monstrum volt, formailag valahol a regény és a memoár között. Hallani sem akartak róla, Marlantes pedig arról, hogy helyszínt váltson és felezze a szöveget. Olyan könyvet tervezett, mely nemcsak egy ex-katona (ő maga is hadnagyként szolgált) elfogult ömlengése, hanem reális képet fest a háborúról, reflektál a társadalmi következményekre, ugyanakkor élvezetes szépirodalmi olvasmány. Végül a könyv majd' 35 évig készült, vagy a fiók mélyén várt, vagy Marlantes megszállottan finomítgatta, aztán 2009-ben egy kis kiadó néhány kikötéssel (a szöveg meghúzásához ragaszkodtak) bevállalta. És bejött nekik, láthatóan a világ még közel sem feledkezett meg Vietnamról. Sőt, nagyon is igényli a diskurzust.

A történet középpontjában egy Waino Mellas nevű fiatal hadnagy és a Bravó század áll, akik Laosz és a demilitarizált övezet között lévő Matterhorn kódnevű hegyen állomásoznak. Feladatuk, hogy az észak-vietnami egységek ellen harcoló gyalogságot tűztámogató bázisok kiépítésével segítsék. Valójában lehetetlen körülmények között, folyton az utánpótlás hiányától szenvedve, sziszifuszi munkával gödröket ásnak, védvonalakat emelnek, felderítő körutakra járnak. A testüket kívül (és belül) piócák lepik, fekélyek borítják, és ha ez nem lenne elég, a szakaszt belülről faji ellentétek feszítik szét. Végül a Bravót leparancsolják a hegyről, hogy nem sokkal később önző vezetői döntések miatt ugyanoda visszaküldjék őket. Cél, hogy a megüresedett állásokba idő közben befészkelt vietkongokkal az addigra emberi ronccsá éheztetett és fárasztott amerikai katonák megküzdjenek, és visszafoglalják a hegyet. Ami eleve az övék volt.

Marlantes nem bánik kesztyűs kézzel a szereplőivel, nem riad vissza attól, hogy kiszolgáltatottan ábrázolja őket, ám amíg nincs benne hatásvadászat vagy öncélúság (és nincs), addig egy háborús regénynél ezt aligha lehetne a szemére vetni. A könyv eleinte kicsit követhetetlenül sok karaktert mozgat, de a jellemrajzok egytől-egyig bravúrosak, messze az a szerző egyik legnagyobb erőssége, ahogy az egyes emberek motivációit, gondolataikat, személyiségüket, és a nagyobb egészet, a csapaton belüli kötelékeket és összetartást hitelesen ábrázolja. Nincs pátosz és sallang (csak egy kevés érzelmesség), viszont van akarat, bátorság, és halálra rémült kölykök, akik egy hirtelen helyzetben, a pillanatnyi döntés okán talán hősiesen meghalnak a többiekért, másoknak viszont teljesen blőd hibák és véletlenek okozzák a vesztüket. És ahogy Mellas egyre többet tapasztal, arra jut, hogy a végeredményt tekintve nem sok különbség van a kettő között.

Marlantes, mint sokan, a háború már-már tragikomikus, őrjítő értelmetlensége ellen emeli fel a hangját, mindazonáltal nem erőltet háborúellenes propagandát, nem jelöl ki bűnbakokat vagy próbál bárkit mentegetni. Mindenkinek a saját háborúja a legrosszabb. Erre a lakonikus, de belátással teli megállapításra jut Mellas és egy másik elgyötört katona, miközben várják, hogy újabb bevetésre küldjék őket. Ez a mondat pedig sok mindent összefoglal abból, amit a szerző mondani akar. A magány, a mindig ott lapuló, kínzó egyedüllét, a felelősség és a kisebb-nagyobb érdekek érvényre jutása az, amit többek-között a Matterhorn remekül feltár.

Egyrészt azon keresztül, ahogy a Bravó és a többi csapat magára utalva, a külvilágtól napokig elzárva néz szembe, nemcsak az ellenséggel, de általában a teljesen idegen dzsungel-környezettel. Másrészt, ahogy ezek a fiatal kölykök különböző módokon és célokkal boldogulni próbálnak a hadsereg mikro-közösségeiben, melyeknek megvannak a saját szabályrendszereik, és ha nem sikerül a többiek tiszteletét és bizalmát elnyerni, könnyen magukra maradhatnak. Végül, hogy legyen szó egy háttérből kényelmesen dirigáló, magasabb rangú tisztről, vagy egy mocskos, sáros-vizes gödörben kuporgó kiskatonáról, végső soron mindenkinek a saját háborúja a legrosszabb. Mindenkinek egyedül kell szembenéznie saját félelmével, feladataival, felelősségével, érdekeivel, tetteinek következményével. Legyen szó a sajátjáról, vagy a több száz, ezer rábízott életről.

A Matterhorn megindító, komplex mű, ami így, 670 oldalasan sem lett könnyebb olvasmány, stílusa hol rideg és tárgyilagos, hol a rendkívüli leírásoktól élettel teli és pont annyira szép, amennyire egy ilyen jellegű műnél megengedett. Óriási vétek lett volna, ha végül Marlantes makacsul kitart az eredeti változat mellett, így viszont méltó helyre került a háborús regények kánonjában.

Szerző: Andok Tamás