Eltűnt pár napra a világ egyik legjobb, de minden bizonnyal legmegosztóbb írója, Michel Houellebecq. Egy francia rendező kitalálta, mi történhetett vele valójában, és egy nagyon vicces túszdrámát forgatott a sztoriból. A filmet látnia kell mindenkinek, akinek az Egy sziget lehetősége, az Elemi részecskék vagy A térkép és a táj a kedvenc regényei között van.
A Michel Houellebecq elrablását szerintem csak az szeretheti, aki olvasott már bármit a címben is említett zseniális, ám elviselhetetlen természetű írótól. A zsenialitása megkérdőjelezhetetlen, az elviselhetetlensége megkérdőjelezhető, de olvastunk már vele izgalmas interjúpróbálkozást a Paris Review-ban, a budapesti látogatásakor láttuk színpadon beszélni és interjúztunk is vele, messze nem vagyunk a valóságtól, az biztos.
A történet alapját mintha Guy Ritchie rakta volna össze: három izomagyú elrabolja a világhíres írót, majd váltságdíjat kérnek érte, de egyfelől tök szerethető figurák lengyel felmenőkkel, napi problémákkal és szépen fejlődő hosszú hátizommal. A másik oldalról meg az önmagát alakító Houellebecq hamisíthatatlan francia Woody Allenné válik, csak nem a zsidó identitással és szexuális problémákkal viccelődik, hanem szorong, utálkozik, ha már egyszer úgyis kiábrándult értelmiségi. “Rohadt intoleráns vagyok" - üvölti a film egy pontján magából kikelve ez a pici, nyomasztó ember, akiből a film alatt kevésbé taszító, inkább szerethető főhős válik. A Michel Houellbecq elrablása cím nem hazudik, tényleg elrabolják a francia írót.
2008-ban a JCVD című belga film épített arra a poénra, hogy a híres ember eljátssza a filmben saját magát. Ennek a filmnek ráadásul valóságalapja is van: 2011-ben az író egyik pillanatról a másikra nem adott életjelet magáról, ami miatt a francia újságok nagyon aggódtak. A valóságban, állítólag, nem működött az internete az írónak. A film írója és rendezője, Guillaume Nicloux leütötte a magaslabdát, és kitalálta, mi történt azokban a napokban. Az írót elrabolják, hogy váltságdíjat kérjenek érte, és egyikük szüleinél bújtatják el. Houellebecq egy motyogó, mindenbe beletörődő kisgyerek, akit egyre jobban megkedvelnek az elrablók.
A nagyon egyszerűen összerakott film a Pain&Gain francia, kis költségvetésű, szórakoztató változata. Az amerikai verzióban, ami egy megtörtént esetet dolgoz fel, Mark Wahlberg és Dwayne “The Rock” Johnson robbanásig gyúrva rabolnak el egy gazdag embert, hogy pénzt kérjenek érte. Itt a történet hasonló, csak minden kicsit bénább és szerethetőbb, mert egy ponton már az a valódi kérdés, hogyan jön ki az életunt sztáríró és a három keményfiú? A lehető legjobban, mert a Stockholm-szindróma mellékhatásaként prózapoétikáról, fikcióról és lábbal fojtásról beszélgetnek.
Nem vicc, tényleg sok ponton szóba kerül az irodalom, egyszer jó lenne ebből a szempontból újranézni. "Vannak írók, akiknek a stílus, vannak, akiknek meg a történet fontos” - állítja a rabló, egyben rákérdez, ő melyik csoportba sorolja magát. “Attól függ, hogy versről vagy regényről van szó” - hangzik Houellebecq rezignált válasza.
Ilyen pörgős, bonmot-szerű dialógusokkal van tele a film:
“-Sokat panaszkodik, Michel!
-A dolgokat ki kell mondani.”
“Nem nagyon vannak itt regények” - ismeri fel az unalmas házi börtönben a lényeget Houellebecq, de az idősebb háziasszonytól már kapja is a választ: “Akar pornófilmet nézni?”
“Unatkozni kell és jönnek a szavak, ha kiürültél” - ad tanácsot Houellebecq a bunyósnak, aki azt hiszi, az író csak azokról tud írni, amit átélt.
“Akkor ez nem önéletrajzi ihletésű?”
“Egyáltalán nem” - lepi meg az emberrablót Houellebecq.
“Az irodalmi életben heterók és alkoholisták az emberek, a homoszexualitás és a kokain nincs jelen. Inkább alkoholisták és pedofilok vannak” - összegzi a párizsi irodalmi életről megtapasztaltakat Houellebecq, aki megállás nélkül gyújt rá egyik cigiről a másikra, folyamatosan iszik, közben meg állandóan motyog, ezért semmit nem értenek belőle az emberrablók. Előbb a Rockyt akarja megnézni, de az egyik rabló inkább a saját korábbi meccsét elemzi neki. “Tudnál rólam könyvet írni?” - teszi fel végül a kérdést, mert az egész történet hátterében ott feszül a probléma, hogy ezek az emberrablók tartanak az írótól. Persze egy ponton azért a fejéhez vágják, hogy a dolgok nem úgy vannak, ahogy megírja őket, bár általában minden olvasmányt referenciálisan az íróhoz kötnek: ha Lovecraft nyálas-véres párnájáról ír, akkor azt ő megszerezte, mert olyan perverz (ez ráadásul nem is regény, hanem Lovecraft újraolvasása, tehát elméleti munka).
A Houellebecq-rajongók most induljanak el a Cirkóba megnézni a filmet, mert nagyon fogják szeretni. A többieknek nem tudok mit mondani, de nem is akarok. Az itthon Kiábrándult értelmiségiként híressé vált Houellebecq pont olyan, amilyennek a regényeiből és az interjúiból megismerhettük, az persze másik kérdés, hogy ez csak egy erős, őt már régóta övező mítosz. Az Utóélet rendezője, Zomborácz Virág a Filmklub-podcastben azt mondja, hogy amatőr színészre csak olyan szerepet lehet bízni, ami ő maga, amivel úgy tud azonosulni, hogy semmit nem kell eljátszania. Tehát akkor ez Michel Houellebecq:
"Unod az életet? - kérdezi az egyik elrabló.
“Nem, csak nem hiszek már benne” - hangzik a válasz.
