Európában nem beszélhetünk cenzúráról, legalábbis a cenzúra szó klasszikus értelmében. Sőt folyamatos kiállást láthatunk a szólás szabadsága mellett, vegyük példának okáért a Dán Mohamed karikatúrák finoman szólva is ízléstelen újraközlését. Magyarországon nincs cenzúra, maximum öncenzúráról beszélhetünk, melyek politikai (nem írunk jót a nézeteinkkel ellentétes pártokról illetve nem közlünk rosszat a saját pártunkról) illetve gazdasági (nem teregetjük ki hirdetőink szennyesét) platformok mentén alakultak ki. Nyilvános pellengérre állítás, illetve halálos ítélet nincsen azért, mert valaki megmondja a véleményét. A legrosszabb ami történhet, hogy valakit agyonhallgatnak, illetve kitiltják pár politikai laptól.
Az arab világban azonban a cenzúra intézménye egészen másképpen működik. Salman Rushdie inkriminált Sátáni Versek című könyvének fogadtatása után az egész nyugati világ megtudta, hogy egy irodalmi alkotás akár halálbüntetést is vonhat maga után, illetve hajtóvadászatot (Fatwát) egy életen keresztül. Rushdie azonban szerencsés: angolszász neveltetése lehetővé tette, hogy elhagyja a kontinenst, ráadásul az angolok személyesen garantálják a biztonságát. Nem mindenki ilyen szerencsés azonban. Egyiptomban példának okáért szép hagyománya van az írók és költők meghurcolásának. Jelenleg is zajlanak perek.
Ahhoz, hogy megértsük az arab világban tapasztalható sajátos cenzúrát, nem árt tisztában lennünk néhány alaptézissel. Ilyen például az istenábrázolás tiltása. Míg a nyugati világban elterjedt az Isten antropomorf ábrázolása, addig a muszlim világban ez az egyik legsúlyosabb bűn. Nincs is ilyen jellegű képzőművészet, az irodalom, különösen a modern irodalom pedig ingoványos területen áll. Mivel nincsenek konkrét szabályok arról, hogy mit lehet és hogyan (vagyis annyi értelmezési lehetőség ahány irányzat és vallási vezető), a cenzúra általában ebben az esetben kezd el működni. Nem is akárhogy. Az érdekes a dologban, hogy a meghurcolt szerzők a legtöbb esetben apolitikusak, pusztán Isten sajátságos ábrázolásával borzolják a kedélyeket. Ha nyugati szemmel olvassuk ezeket az írásokat, nem is értjük, mi okozhat ekkora felháborodást. Nézzünk egy konkrét példát.
A nagy inkvizítor
Egyiptomban a vallási cenzúra első számú képviselője egy Seik Juszif El-Badri nevű tanár, aki az Iszlám Kutatási Központban tanít. Személye erőteljesen megosztja a közvéleményt, sokak fanatikusnak, sokak az erkölcs bajnokának tartják. 1995-ben szerzett nevet magának, amikor is a kairói bíróság az ő javára hozott ítéletet Naszr Hamed Abu Zeid arab irodalomprofesszorral szemben. A bíróság kimondta, hogy a professzort el kell választani a feleségétől, mivel „bomlasztó nézetei a Koránról hitehagyásnak találtattak”.
Az ítélet után Abu Zeidnek és feleségének el kellett menekülnie Kairóból, jelenleg Európában élnek. Félelmeik nem voltak alaptalanok: amit El-Badri eretneknek mond, az onnantól kezdve eretnekségnek számít az Iszlám világban és akár komoly következményei lehetnek a vallási fanatikusok körében. Egyiptomban több gyilkossági kísérletet is elkövettek már „eretneknek bizonyult” szerzőkkel szemben: 1992-ben lelőtték Farag Foda humán aktivistát és szabadgondolkozót, az egyetlen egyiptomi Nobel díjast, Naguib Mahfouz-t pedig több szúrással nyakon szúrta egy Iszlám aktivista a Sikátor gyermekei (recenziója folyamatban – JS) című könyvében található Istenábrázolás miatt, úgy, hogy a szerző keze teljesen lebénult, egy tollat sem tud többé kézben tartani.
Ne gondoljuk azonban, hogy a vallási cenzúra ezzel véget ért volna. Néhány hónappal ezelőtt El Badri szintén bíróság elé állíttatta Egyiptom egyik legismertebb költőjét Abdel Moati Hegazit istenkáromlásért, s bár Hegazi megnyerte a pert, gyakorlatilag mindenét -értsd:lakásának bútorait is- el kellett adnia, hogy kifizesse a bírósági költségeket. El Badri azóta sem tétlenkedik: jelenleg száz „aggódó” muszlimmal együtt nyújtott be petíciót Helmi Szalem költő ellen, aki nemrég nyerte el az Egyiptomi Kulturális Minisztérium egyik díját. A petícióban azt követelik, hogy a minisztérium vonja vissza a díjat, valamint Szalemnek azt javasolják, hogy tartson bűnbánatot és térjen vissza az Iszlámhoz, „amit elhagyott.”
Szalem azonban bátran vállalja a konfrontációt, jelenleg is Egyiptomban van, sőt tavaly decemberben az Egypt Today-nak adott interjújában erősen bírálja a cenzúrát, ami politikai és vallási szinten is jelen van Egyiptomban. Minden nappal, amit Kairóban tölt kockára teszi a saját és családja életét.
Egyiptom azonban még messze az egyik legnyitottabb, „legpolgáribb” ország a közel keleten, el képzelhetjük mik történhetnek keményebb diktatúrákban. A felvilágosult nyugat egy módon védheti meg ezeket az írókat, azzal, hogy tud róluk, számon tartja és figyeli működésüket. Precíz és pontos fordításokra és elemzésekre van szükség. Talán egyszer egy magyar kiadónak is eszébe jut, hogy érdemes lenne egy antológiát kiadnia a közel-kelet kortárs irodalmáról. Addig is mindenki figyelmébe ajánlanám Mestyán Ádám remek fordításait a legutóbbi Kalligram számban.
