Mezei Márk (fotó: Valuska Gábor)

„A téma megtalálásában egyszerű volt a dolgom, mert az ortodox zsidó közeget nagyon jól ismerem, a magyar írók közül talán a legjobban, de ez az életutamból fakad” – mondta néhány hete megjelent interjúnkban Mezei Márk, akinek a nyár elején jelent meg első regénye, az Utolsó szombat. A kötetről most Fináli Gábor rabbi írt kritikát, mely egy távolabbi spektrumból közelít a regény felé, új szempontokat emelve be a mű elemzésébe. A következőkben Fináli Gábor írását olvashatjátok.

Többször előfordult már a történelemben, hogy közösséget, identitást kereső emberek véletlenül vagy kétségbeesett keresést követően ráleltek szüleik, nagyszüleik elvesztett, eldobott, elrejtett családi, nemzeti, vallási hagyományainak tanításaira, hogy aztán, amikor mélyebben megismerték, sokan súlyosan csalódjanak benne és újra ott találják magukat, ahonnan indultak: a végtelen egzisztenciális magányban.

Mezei Márk: Utolsó szombat

Pesti Kalligram, 2018, 248 oldal, 2990 HUF

 

Az ilyen visszatérés egyik leglátványosabb példája a zsidó történelemben a marránók, a „titkos zsidók” esete, akiknek őseit a 15. század végén megpróbálták erőszakkal áttéríteni kereszténynek és/vagy elűzték a Spanyol Királyságból, sokan menekültek török fennhatóság alá vagy kerültek Németalföldre. Voltak olyanok a leszármazóik között, akik titokban megmaradtak zsidónak vagy akiknek leszármazói visszatértek az ősök hitéhez, bár ez a folyamat sokszor bajosabb volt annál, mint ahogy ma emlékezni szeretnénk rá.

Hasonló folyamatok zajlottak le a magyar zsidók között is a Kádár-rendszer végső időszakában és erősödtek fel egy időre a vasfüggöny átvágása után. Voltak – soha nem igazán tömegesen, de mindig számosan, gyakran kiváló, elmélyült fiatal emberek –, akikre az ortodox judaizmus mélységes komolysága gyakorolt vonzerőt és némely ortodox közösségek is tanultak a múltból, súlyos veszteségeikből, amelyeket a modernitás ellenében szenvedtek el. Felvették a kesztyűt és a bezárkózás aktívabb módszereit választották, meg akarták szólítani azokat, akikről úgy remélték, visszatérnek majd az ő világukba.

Egyesek valóban egyéneket, lelkeket és sorsokat láttak a visszatérőkben, mások csak statisztikák javulását, vérfrissítést, demográfiát, de voltak olyanok is, akik csak trójai falovat, gyüttmenteket és bajkeverőket, netán „hígulást”. Ezek a „rossz hatások” némelykor a születési környezetüket, „eredeti életformájukat” üresnek érző, tehát éles szemű és kritikus visszatérőkben újabb elidegenítési folyamatokat indítottak el, sokan ismét a senkiföldjén találták és találják magukat mind a mai napig.

Mezei Márk regénye, az Utolsó szombat egy ilyen szembesülést visz színre, megmutatja, hogy a hagyomány igazi elsajátítása mindig kritikus, reflexív, hogy nincs visszatérés távolságtartás nélkül, hiszen a hagyomány, minden hagyomány, szükségképpen problematikus. A hagyományt nem Isten hagyja ránk, mi, emberek hagyjuk egymásra. A vallási hagyományt is.

A regény témaválasztása felvillanyozott és elgondolkodtatott: egy napba sűrítve, két szálon fon egybe kicsi és nagy, tömeges és egyéni árulásokat, szentek – híveik szerint Isten képviselői – és esendő „bűnösök” egymással oly rokon, oly emberi árulásait, lenyűgöző kompaktsággal és eleganciával. Erről a művészetté formált újabb kiábrándulásról, a hagyománynak tartott görbe tükörről szeretnék beszélni.

Az Utolsó szombat története Budapesten játszódik 1944 januárjában, amikor a nagy hászid tanító és vezető, a belzi rebbe bujkál nálunk nem sokkal az ország náci megszállása előtt, családját, közösségét maga mögött hagyva, a náciknak kiszolgáltatottan. Fél, kénytelen megtagadni önmagát és megkérdőjelezhetetlen tekintélyű vezetőből üldözött emberré válni, súlyos erkölcsi kompromisszumokat kötni a megmenekülés – az újrakezdés? – érdekében és mindeközben erőteljes szexuális fantáziák tartják fogságukban. A közvetlen közelében, vele párhuzamosan, egy tiltott, leszbikus kapcsolat kínlódásai és árulásai zajlanak ugyanazon, irtózatos történelmi díszletek között. Két végtelenül távoli világ sodródik össze és kerül lélegzetelállítóan közel egymáshoz a pusztulás előszobájában. A hászid közösségek még holtukban is hajlamosak szinte Isten és ember közötti közvetítőként – távoli analógiát keresve valamiféle guruként és szentként, beavatottként – gondolni a rebbékre. Ebből a magasságból bukik le menekülése közben, Budapesten a regény főszereplője, a regény nézőpontja pedig egyszerre kegyetlenül pontos és megértő vele szemben, a túlélés árának feloldhatatlan erkölcsi dilemmájával szemben, ahogyan megértő a leszbikus bujkálókkal szemben is, miközben a bujkálók egymásba omló világai – hiába párhuzamosak a történeteik, hiába vannak egymás közvetlen közelében – nem válhatnak átjárhatóvá.

Mezei Márk első könyvében úgy viselkedik ebben az általa jól ismert világban, mint egy híres midrás (a héber Bibliát továbbgondoló-továbbmesélő kommentár) szerint az első egyistenhívő, a bibliai Ábrahám édesapja bálványokkal teli műhelyében: tör és zúz. Ikonoklazmus, hamis bálványok pusztítása ez, kíméletlen őszinteséggel, a felelős pusztítás egyenletesen magas színvonalán. Vagyis a hagyomány védelmezése.

A regény, amikor rombol, tisztít, saját világa elhajlásainak, túlzásainak megy neki, éterien vonzó (chászid mesék, klezmer zene) elavultságát mutatja meg, túlságosan is emberi arcát leplezi le, zárt bizalmatlan őszintétlenségét veszi célba, a minden bűnt igazoló, eltussoló „szentség” minden zárt hagyományközösségben megtalálható káros mítoszait.

Döntő történelmi pillanatban hallgatni ugyanolyan fontos cselekedet, mint megszólalni

Fotó: Valuska Gábor Ki követ el nagyobb bűnt, aki egyetlen embert árul el, vagy aki egy teljes közösséget hagy cserben? Van-e különbség a gyengeségből fakadó erkölcsi bukás és a szerelemféltésből eredő gonosztett között? Kaphat-e feloldozást a gyávaságból eredő bűntudat? Az idei Ünnepi Könyvhétre megjelent Utolsó szombat című regény alapkérdései ezek, amelyben az elsőkötetes Mezei Márk egyetlen nap - 1944.

A szerző, Mezei Márk 18 évesen, az érettségi évében tudja meg, hogy szegről-végről zsidó, fél évvel később egy ifjú neológ rabbi jóvoltából egy kibbucban – a legendás, a visszatelepedést és államalapítást segítő, önmagukat túlélt utópisztikus kommunák egyikében –, majd újabb fél évvel később a zsidó civilizáció spektrumának túlsó végén, egy antwerpeni antimodernista, anticionista, ókonzervatív, extatikus, pietista, chászid közösségben találja magát, ennek az irányzatnak is a legmerevebb, szatmári ágánál. Az ő vendégszeretetüket élvezi, átmossák az imák alatti katarzisok, az énekek, az extázis, az öröm, a rajongás Isten, a hagyomány az élő és a már meghalt rebbék iránt. Azóta lassan harminc év telt el, a szerzőből tapasztalt, irodalomértő, sikeres üzletember lett, végül pedig kritikus és hűséges regényíró.

A hagyományos zsidóság és zsidóságot vizsgáló akadémikus tudomány egyaránt hatást gyakorolt rá. Az évtizedek során újabb és újabb oldalát fedezhette fel annak a világnak, amelyet a legtöbb magyar, illetve magyar zsidó jó, ha hírből ismer. Sokat látott, tanult, csalódott és így maradt hű a világhoz, amely 18 évesen megtalálta őt. Nem engedte el ezt a világot, amelyik méltán tisztelt és másfelől bukott szentekkel van tele, annak ellenére sem, hogy – ezzel a könyvvel alighanem végképp – a perifériájára került.

A latin tradere, továbbad, átad igéből jön a tradíció, hagyomány szavunk és az árulás szava is ebből a tőből származik számos indoeurópai nyelven (elég az angol betrayal-re gondolni) – a jelentéstani kapocs világos, minden átadás, minden hagyomány kicsit eltorzítás, árulás is, ezért a hagyomány minden elsajátításának része kell legyen a kritika is, Mezei Márk regénye pedig éppen bálványrombolásával marad hűséges a zsidósághoz.

Szerző: Fináli Gábor