Mert kell egy (másik) csapat

C+
The A-Team: Shotgun Wedding 1-4
Írta: Tom Waltz

Rajz: Stephen Mooney

IDW Publishing, 2010, darabár: 3.99 USD

 

Augusztus 5-én mutatják be a hazai mozik A szupercsapat című filmet, belenéztünk a képregényváltozatba.

A fotelből felállni nem volt érdemes, de ha mégis ki kellett menni, a visszatérésre nem volt garancia: egy krémes a konyhában jobban esett, mint a tévé előtt. A sorozatot a kilencvenes években kaptuk nyakunkba: nálunk ebben a korszakban kezdődött a média nagy részének hirtelen teljes elhülyülése. A Szupercsapatot odaát is szerették, mint nálunk, sokan, mások, hamarabb.

Az eredeti filmsorozaton alapuló képregény első része a sorozathoz igazítva a 1984-ben jelent meg a Marvelnél, és így utólag ugyanolyan, mint a többi mörcsendájzing, nullánál alig több, súlytalan gyújtós. Az alapötletet a The Losers húsz évvel később lélegzetelállítóan megvalósította. Kegyvesztett alakok, a hivatalos szervek mellett tevékenykedő zsoldosok. Fiús játék: jó kis katonázás kidolgozott akciófigurákkal. Repülő, helikopter, kamion, tank, puska, robbanó benzineshordó, ugrató terepjáró, vízi üldözés. Brrr-brrrr, bumm-bumm - lehet ebből jót is kihozni, papíron-széles vásznon.

A vadifriss A-Team filmhez igazítva két képregénysorozatot indított el az IDW, és ahogy az ilyenkor van, megint csokis a palacsinta (a másik sorozat az egyes szereplők előéletét hozza). Ők adják ki a G. I. Joe-t, a Transformerst is képregényben, a két Hasbro-játékfigurákból kinőtt alternatív univerzum burjánzó túlhajtásait. Az IDW önmagában egy szeméttelepnyi dolgot dobott a kéretlen közösbe. Lehet, hogy van köztük egy-két jó, az alap pedig a múlt szerves része, de nagy részük kipotyogva az egyetemes popkultúra kétszer kerek szentélyéből csak növeli a felesleges feldolgozások igen nagy és pénzszagú kupacát.

Mit kezd a képregényolvasó ilyen rém unalmas karakterekkel? Íróként is küszködés lehet egy csapat macsó, kivénhedt amerikabuzi veteránt bárhogy normálisan ábrázolni. A csapat eszének annyi esze sincs, hogy ne szivarozzon, mert az egészségtelen, az őrült karakter annyira se bolond, mint a szembeszomszéd, pojáca mind. A képregény legvéresebb jelenetében (elnézést, de nem okozott volna katarzist senkinek) Mr. T. (a legnépszerűbb karakterként neki több képregénysorozata is volt) egy törött eveződarabot átdob egy rosszfiú alkarján. A vér nem fröcsköl, furán békésen, szinte szilárdan áll a levegőben. A rajzok és a történet tartják magukat az eredeti sorozat szellemiségéhez: az emberek nem véreznek, nem hal meg senki, és igazán nem is sérülnek meg. Egy hölgy helyzete miatt fél pár női mell is előbukkan. Az alakok fényképről (színészekről) másoltak, de ezt a hatást torzítandó elnagyoltak, sokszor tényleg elég torzak, vérszegények. A háttér is vázlatos, a színezés átlagos, ahogy a képregény dinamikája is. (Kiknek szól ez?)

A szellemiség: tíz oldalon belül ott a kulcsszó: komcsi, és aztán mégis megszelidül, negyven perces olvasnivaló kalanddá olvad az első füzet jégtakarója (a Bering-szorosnál indul és a Csendes-óceánba torkollik) Hidegháború helyett langyos helyzetek. A "végül is nem annyira rossz" szintű poénok és viszonylag épkézláb (tévében egy dupla epizódnak okés) történetvezetés sem feledteti azt, hogy a világ nem ment e képregény (és az arra reflektáló írások) által semmivel előrébb.

PS: A  shotgun wedding kifejezés kikényszerített házasságot jelent a nő (ki más?) terhessége okán.