Benyák Zoltán: Az idő bolondjai
Grafoman, 2013, 2900 Ft
Különös kapcsolat fűzi az időhöz Benyák Zoltán Az idő bolondjai című regényének főszereplőit. Válogatott panoptikum ez. Tac Lachensky, az idős órásmester, Bármikor nevű boltjával, Mimi, a progériában szenvedő-élő tizenhét éves „matróna”, Manfred, aki lopott az idő homokjából, ezért örök életet nyert, és maga az Idő, a magas, vékony, cilinderes, hosszú köpenyes, homokszemű nőalak, akinek léptei nyomán homok marad a földön. Különleges a regény helyszíne is. Egy képzeletbeli sziget, valahol és mindig a Földön, inkább Európához közel, mint Amerikához, talán máshoz, de végig a „mi időnkben”. Ez a sosemvolt, mégis itt van világ Szent Kron szűkre zárt szigete.
Az idő bolondjai alapvetése a régi felhívás: olvasó, ne vedd komolyan, amit látsz, de fogadd el e képzeletbeli táj kereteit, hidd el, hogy amit olvasol mégis a valóság!A könyvben szeptember tizenhetedikén, este fél hétkor, valamikor napjainkban megáll az idő. Partra lép a regény történéseit átható nőalak, aki végül is létezik is, meg nem is, lévén maga a megfoghatatlan szervező erő, mely mindenkire egyformán hat, mindent behálóz, körülleng, összeköt, az Idő. Ő válik az események mozgatórugójává, és itt a közhelyesen megfogalmazott órahasonlat adja magát, ebben a regényben minden gondolat az elmúlás, a halál és az öröklét viszonyát örökíti meg. Megörökíti, azaz a mindenkori szerzők tudatos vagy tudattalan szándéka szerint lenyomatot hagy a világban, ahelyett, hogy felszívódna valahol szétáramolva a testben.
Itt minden az időről szól. A sziget legmagasabb pontja óratorony, legfontosabb helyszíne az órásbolt, minden párbeszéd és gondolat a jelenbe zártan (hiszen megállt az idő) a múltat idézi vagy a jövőbe vetül. Mégis minden a végkifejlet felé halad, a cselekmény el van választva egy függő tényezőtől, időtlenségükben is úgy viselkednek az emberek, mint általában válságok idején, épp csak a nap áll meg az égen, ahogy az emberek biológiája. Mivel a külső idő megszűnik, a regény az elszabaduló káoszban a főszereplők belső idejére figyel.
Az időhöz nehéz hozzápiszkálni, Benyák Zoltán ezt jól tudja, ezért finoman nyúl hozzá, csipesszel, mint egy türelmes órásmester. Aki mindent kiforgató, „amolyan” időutazásra vár, csalódik. A szerző erős nagyítóval néz szereplőire és a szigetre, finom iróniával és nagy empátiával. A valóságon épp csak egy aprót változtat, jobban megfeszít egy rugót, odébb tesz egy apró fogaskereket.
Biztosan van egy szakkifejezés erre a fogásra, mikor minden marad a régiben, de a szereplők élete fenekestül felfordul egy írói alapvetéstől, mint Eric Knight Sam Small-jában, Robert Merle Védett férfiakjában vagy épp Italo Calvino Famászó bárójában, és még sokáig lehetne sorolni. Nem történik semmi különös, valaki rájön, hogy tud repülni, a másikban kitör egy világjárvány, de egy erdőben alig értesülünk a világban zajló eseményekről, valaki eldönti, hogy a fákon fog élni, mert ott jobb. Valóságba ágyazott képtelenség. Ezek a könyvek a szereplőkre, mikrokörnyezetre koncentrálnak, rajtuk keresztül fejtik ki téziseiket amiről épp - legtöbbször a társadalom és az egyéni szabadság kapcsolatáról. A sokkal tágabb környezetet nem írják le részletesen, nem törődnek a valóság nagy hálózataival, szigeteket ábrázolnak, a nagytól elválasztott kis halmazokat. Itt se történik más. A mindentudó narrátor, mint egy jó pásztor a vég felé tereli szereplőit. Benyák Zoltán nagyon jó arányérzékkel építi fel a cselekményt. Sok kiváló ötlet bukkan fel, melyek között az idő a szelídítő kötőanyag. (Egyébként egymást kioltanák az egyenként is rendkívül erős, regényképző ötletek, mint az örökké élő ember, a vénasszonytestbe zárt gyermek, vagy a telefonfülke, ami véletlenszerűen vagy a múltat vagy a jövőt tárcsázza)
A szigetre beköszönt az időtlenség, és az Idő által kiválogatott szereplők elkezdenek lassan egymás felé mozogni. Mimi Lafarge az anyjától (aki fiatalabbnak néz ki nála) szabadulna, és az apját keresi. Tac Lachensky egy órát kap ajándékba, ami miatt a sziget összes lakója őt kezdi üldözni. Manfred, az örökember menekül végzete elől, és közben lányára vár. Mindannyian felidézik a múltat, ki évszázadokat, ki évtizedeket, ki csak éveket. Egyikük sem kiemelkedő jellem, világmegváltó nagy céljaik, vágyaik nincsenek, így kalandjaik is a személyes útkereséssel telnek. A megálló, örök időt azzal töltik, hogy tisztázzák saját létezésük körülményeit – a létezés céljának megfejtése mellett-helyett. Végül fény derül arra, amit sejtettünk, hogy sorsuk, a velük élő tárgyak sorsa mélyen összefügg egymással.
A világ keretrendszere beazonosíthatóan „általános” zsidó-keresztény, európai műveltségre alapoz. Szimbólumai egyértelműek. Az órásmester a Kerék utcában lakik, a korán öregedő lány a Hurokban. A finoman adagolt, direkt vagy rejtett popkulturális utalások egy része magyar, más része eléggé nem (pl. Cat’s in the cradle), ezek a szereplők neveivel (Dr. Strauss, Zahar Bergyajev, Daniel Lachensky, Vincent Deconoux stb.), mint hangulatképző elemekkel mégis jól harmonizálnak, eltolják a hangulatot az általános szépirodalmitól a szűkebben vett fantázia-zsáner felé.
Ha korábban íródik (játsszunk el a gondolattal), biztosan a Galaktika vagy a Kozmosz sorozatban jelenik meg, és a mára ritkábban beszerezhető példányok közé kerül. Évekig érlelt, tiszta, egységes, az idővel kapcsolat közhelyeket elkerülő mű. Érdemes megismerkedni vele.
„- Minden jót, Lachensky úr! Imádtam a történetét, és imádom magát is – mondta a nő, és a következő pillanatban eltűnt az állott szeptemberi napsütésben.”
