Martin Amis: Időnyíl
Európa Könyvkiadó, 220 oldal, 2012, 2465 HUF
„Minden sakkjátszma zűrzavarral indul, és ugyancsak zűrzavaros lépésekkel és ellenlépésekkel folytatódik. Végül mégis minden szépen a helyére kerül."
Milyen megnyugtató is a történelemmel kapcsolatban, hogy előrefelé megy! Amin túl vagyunk, azon túl vagyunk, gondoljuk. Ám Martin Amis angol író Időnyíl című regénye, amely most az Európa Könyvkiadó jóvoltából végre magyarul is olvasható, pont azzal a gondolattal játszadozik, hogy nézne ki a történetünk visszafelé. Hogy is hangzana egy rejtélyes orvos története, ha egy amerikai öregek otthonában, az „eszmélés" pillanatában kezdődne, és elindulna visszafele, először lassan, majd fokozatosan gyorsulva, hátraarcban, át az óceánon, országokon, vissza addig a bűnig, amely már az első mondattól kezdve nem hagyja (anti)hősünket nyugodni.
Az Időnyíl (az eredeti címében: Time's Arrow, „az idő nyila") narrátora ennek az antihősnek a tudata, lelke, aki visszafele éli meg a „gazdatest" történelmét: hátrafelé utazik, és az olvasóval együtt, sőt olykor az olvasót lehagyva ismeri azt meg. Így, ezt a kósza lelket követve nyomulunk vissza a huszadik század csatornájában, hátrálva mind technológia, mind humanizmus terén. Az orvostudomány ciklikusan szűkül, miközben a fókuszunkban lévő orvos háttere egyre tisztul.
Amis világa rükvercvilág, ahol városokat teremteni csak egy pillanat, egy embert életre kelteni még annyi sem – de az egészségét tönkretenni hónapokba is kerülhet, egy ország lerombolásához pedig évszázadok kellenek. Ahol a párkapcsolatok sírással és pofonokkal kezdődnek, és hűvös, közönyös tekintetekkel fejeződnek be. Ahol a dolgok fordított entrópiában, a narrátorunk számára érthetetlen logika szerint haladnak, és ami kapcsán pont e kifacsart, új szemszög miatt Amisnek lehetősége nyílik az emberi életre úgy en bloc vonatkoztatható, sokszor igen kellemetlen általános kijelentéseket tenni. Mert ahogyan van valami hátborzongató abban, ha magunkat videón visszatekerve nézzük, úgy az Időnyílban is kapunk egy kis rálátást tetteink tökéletes értelmetlenségére, az emberi kegyetlenség céltalanságára, a fejlődni képtelenségre, a szelektív emlékezetre és a saját predesztináltságunkra, mígnem már nem is az időben visszafele kacsázó – vagy repül talán, mint Szun Vu Kung?- leendő/volt náci orvos történetét olvassuk, hanem egy ferde, de igencsak tiszta tükörbe nézünk bele.
„Ilyen időkben a lélek hófehér denevérként függeszkedik a sötétben, és átengedi a terepet az éjszakának. A test dolgozik, zakatol benne az akarat és az erő, miközben a lélek csak vár."
A holokauszt mint művészeti toposz egyrészt korlátozóan hat az alkotókra, hiszen „már mindent elmondtak róla stb.", másrészt –pont ezért- motiválja is a különlegességre törekvőket, hogy eredeti műveket hozzanak létre. Amis, a ma már a Memento, a Benjamin Button vagy a Visszafordíthatatlan című filmekből is ismerős, fordított linearitás elvét alkalmazza, ami az Időnyílban mind filozofálásra, mind igen vicces párbeszédek megírására adott neki lehetőséget.
Az utószóban a szerző lerója tiszteletét Primo Levinek, aki a „túlélő-irodalom" egyik vezéralakja volt (Ember ez? című könyve alap!), és aki regényein keresztül –és aki kategóriát evidenciának véve- a 20. század második felének olvasói az emberiség történelmének egyik legbrutálisabb, és az időben sajnos nem elég távol lévő, epizódjával megismerkedtek. De Amis nem „túlélő": az ő hozzáállása racionális, filozofikus – olykor kíváncsi antropológusnak tűnik, máskor könyörtelenül szatirikus. Semmi konyhapszichológia, semmi megbocsátás. Az Időnyíl alcíme -Avagy a sérelem természete- Levitől kölcsönöztetett.
Martin Amis valószínűleg egész életében úgy lesz emlegetve, mint „Kingsley Amis, a legendás angol író-költő fia". Az 1949-ben született szerző a The New Statesman magazinnál kezdte a karrierjét, majd 1984-ben az igencsak szemtelen Money (magyarul Pénz: Búcsúlevél) c. regényével futott be prózaíróként. A munkáját tekintve az apja által híresen semmibe vett ifjabb Amis ezek után egyre jobb regényeket kezdett írni, befejezte a Pénz: Búcsúlevéllel elkezdett „London-trilógiát", majd 1991-ben Booker-díjra jelölték az Időnyílért, mely írásakor Vonnegut Az ötös számú vágóhídja, -ahol ugye az idősíkok legendásan egyszerre tudnak létezni-, illetve Philip K. Dick Visszafelé világ c. regényei inspirálták.
Amis a trilógiája záró darabja idején kisebb összetűzésbe keveredett az angol irodalmi szcéna képviselőivel, amely konfliktust azóta sem sikerült teljesen rendeznie. A kilencvenes évek közepe óta egyetlen regénye sem részesült egyértelműen pozitív fogadtatásban, bár Amis kultstátusza megkérdőjelezhetetlen.
A hírek szerint az író ismét egy holokauszt-témájú regényen dolgozik.
Martin Amis Vonnegutra is hivatkozik, miközben a szentimentalizmus teljes elhagyásával túlmegy a mesterén, bár az Amistől megszokott nyelvi virtuozitás (szerencsénkre Elekes Dóra fordítása briliáns) valóban olykor homage-jelleggel bír. Ugyan nem olvashatatlanul posztmodern, azért Amis szövege mégiscsak egy rejtvény, amelyben Tod (vagy John, vagy Hamilton, vagy Odilo) titka „kisiklatja az időt". Amelyben a név, akárcsak a soha el nem évülő bűnök, a tehetetlenségi erő, az ártás és a gyógyítás mind relatív tényezőkként jelennek meg. Világrészünk történelmét visszafele repülő nyílként kell meglátnunk, hogy rájöjjünk, tényleg nem volt szükségszerű ez az egész mizéria – tényleg lehetett volna egészen másképp is! De akkor meg minek masíroztunk mint robotok előre, vélt törvényszerűségeknek engedelmeskedve?
„Hiányos paklival játszom: a kezemben lévő lapok sehogy sem állnak össze sorozattá, nem értem a világ működését."
Narrátorunk, az orvos lelke, rácsodálkozik számunkra egyértelmű dolgokra, hogy mi is pontosan ezt tegyük. Megfigyeli például, hogy az ember úgy távozik az élők sorából, hogy az anyja karján viszi be a kórházba, amit aztán soha többet nem hagy el. Hogy a rosszkedvű, fejfájós reggelek után érdemes egész éjjel alkoholizálni, hogy jobb legyen. Hogy ha rövid, sírós telefonbeszélgetéseket bonyolítunk egy félig ismeretlennel, abból hamarosan kevés, majd sok szex fog következni –míg végül egy kézrázással lezárjuk a dolgot.
Akárcsak Robert Merle a Mesterségem a halálban, az Időnyíl is játszik az arányokkal, a fontossági sorrendekkel, sok a jelentéktelen részleteken lovaglás, és a jelentős dolgok mellesleg megemlítése. Gyilkosság, homoszexualitás, pedofília, nekrofília, nemi erőszak, prostitúció, abortusz és a haláltáborok mindennapjai mind-mind csak érintőlegesen, utalásszerűen bukkannak fel Amisnél.
Ám az Időnyílban az optimizmusa a legfelkavaróbb. Amis antihőse számára az öregkor tele van rémálmokkal, a boldogságot lehetetlen megtapasztalni, ám szerencsére később emberek fognak teremni ormótlan kemencékben, miután a lelkeik hamuként összegyűltek az égen. És akkor végre helyre fog állni a dolgok rendje. Vagy éppen pont ott, a kemencéknél vált volna lehetetlenné az idő – ahogyan egyes vezéragyak szerint maga a költészet is?
Martin Amis könyve remekmű, de nem tökéletes. Sok fejezetet eltöltünk Toddal/Johnnal, ezzel az öreg- vagy már középkorú, folyton változó nevű, bujkáló háborús bűnössel, aki folyton piszkálja-építi a kíváncsiságunkat. Sajnos azonban mire elérünk legsötétebb titkai színhelyére, Auschwitzba, az idő már egészen felgyorsult – és nem kapjuk meg azt a költői teremtés/pusztítás mennyiséget, amelyre a korábbi oldalak felkészítettek minket. Pedig a zavart narrátor pont azért tanulja ki a dolgok kusza logikáját, hogy a nagy titkot majd meg tudja fejteni.
Az Időnyíl nem minden ígéretét tartja be. Az öregkori szakaszok komikus naturalizmusa, a testi részletek és frappáns megfigyelések után a tábori élet leírása a lényeg óvatos, udvarias körülszaglása csak, mintha Amist itt akadályozta volna az „erről már mindent megírtak" komplexus. Értem a koncepciót, hogy a fiatalkor ideje felpörgött idő, ami aztán később belassul, de hiányérzetet hagyott bennem, hogy a könyv zárása, ahol a háttérinfókat, a későbbi (korábbi) életet meghatározó pszichológiai rugókat reméltem fellelni, pár tízoldalnyi vázlat csupán. Nem feltétlenül értem, hogy miért fontosabb évtizedek menekülése és a háborús traumák utóélete, mint maga a bűntett.
Egy egyszerű csattanónak tervezte volna Amis a műve végét? De hát már a könyv első kinyitásakor tudjuk, nagyjából mire megy ki ez az egész. Az Időnyíl pont a holokauszttal nem összefüggő történetszálakban tartogat meglepetéseket. Ám nem azok miatt olvassuk. Ezt az ellentmondást Amis nem tudta megoldani. Elfáradt volna a forma, pont mire megszokta volna a szemünk?
Amis könyve instant klasszikus - formailag, tartalmilag, nyelvileg is páratlan élmény-, ám nem tudjuk úgy befejezni, hogy ne vágyjunk többre. Annyi kiaknázatlan lehetőség marad ugyanis benne, mint a gyermekekben, akiknek volt szerencséjük Tod/Odilo visszafele járó, gyógyító keze ügyébe kerülni.
Mi pedig, az Időnyilat szakavatottan kivégezve, ott maradunk a kérdéssel: valóban csak amiatt érthetetlen és felfoghatatlan a 20. század történelme, mert Odilo számára most épp visszafelé pereg?
Szerző: Gát Anna
