A-
Mark Lawrence: Tövisek királya
Fumax, 544, 2013, 3821 HUF
Első mondat: Szétszórva találtam ezeket a lapokat, szél cibálta, kergette őket a sziklák között.
Kegyetlen, mészáros rablóbandája élén állva, nagybátyját levágva, a bosszúszomjas, hullákon gázoló Jorg 15 évesen király lett a Tövisek hercege végén. De a trónt megszerezni könnyebb volt, mint megtartani lesz. Mark Lawrence Széthullott birodalom trilógiájának második kötete hozza mindazt a szépet és jót, amit az előzmény után joggal elvárunk tőle, és nem csak elkerüli a folytatások tipikus csapdáit, hanem egyenesen korrigálja az előd hiányosságait. Észre se venni, hogy másfélszer olyan hosszú, mint az volt, mert nem dagályosabb lett, hanem tartalmasabb.
Jorg nem csak elfoglalta a trónt, okosabb is lett: most már sokkal többet tud arról, hogyan működik a világ. Tudja például, hogy a százak háborújában az egymással acsarkodó urak és önjelölt királyok csak bábok egy sakktáblán, amit mágikus erővel bíró láthatatlan ellenségek a háttérből igazgatnak. De Jorg fejébe vette, hogy tűzön, vízen, poklon, hullahegyeken át is egyesíti uralma alatt a birodalmat. Hogy ezt megtehesse, először is szövetségeseket kell találnia – a próféciák szerint Nyíl nemes, bátor, erélyes hercege lesz a császár, őt pedig egyedül nem tudja legyőzni. A Tövisek királya főleg (de nem kizárólagosan) két idősíkon fut párhuzamosan, egyrészt az első rész után mindössze hónapokkal játszódó, egyéb missziókkal megszakított szövetségkeresést meséli el, másrészt a négy évvel későbbi végjátékot: Nyíl hercegének húszszoros túlerőben lévő seregei ostrom alá veszik Jorg várát.
Ahogy a Tövisek hercegében, Lawrence ezúttal is arra használja a két idősík közti váltogatást, hogy addig késleltesse a múltbeli eseményekkel kapcsolatos információk adagolását, ameddig azoknak a lehető legnagyobb hatásuk van a jelenben vívott csatára. Ezt a módszert ráadásul mesterien beépíti a cselekmény természetes szövetébe egy plot device, egy kis ládikó képében, amit a főhős hurcolász magával, és amibe veszélyes emlékei, és azokból fakadó, potenciális őrülete van elzárva.
Jorg a trilógia második részében már sokkal kiegyensúlyozottabb, árnyaltabb karakter, mint az elsőben volt: vérszomjához, kegyetlenségéhez lassan bölcsesség, türelem csöpög, nem utolsósorban pedig bűntudat – amit ő tett, az előbb-utóbb még egy félig pszichopata gyilkoson is otthagyja a nyomát, ráadásul azok a rettenetes, mágikus erők is kezdik széttépni, amiket a saját érdekében felhasznált, azzal a botor hittel, hogy következmények nélkül teheti. Mindettől szerencsére még nem lesz a múltján sírdogáló tragikus hős, megmarad mocskosnak, brutálisnak, a céljai érdekében mindent és mindenkit szempillantás alatt feláldozó, vérben fürdőző törtetőnek – csak már egy fokkal emberibb, mint volt, sőt, néha egészen kedvelhető. (Egy-két „testvére”, például Makin is több dimenziót kap.)
A karakterfejlődés azonban nem, vagy legalábbis nem csak abból fakad, hogy Lawrence a második részre még jobb író lett. Az Angliában augusztusban megjelenő harmadik könyvvel (nyilván: Tövisek császára) válik majd el igazán, hogy mivé is áll össze a Széthullott birodalom trilógia, de ha az író következetes az eddig megtett úthoz, akkor ez a történet Jorg megszabadulásáról, felnövéséről, szellemi felemelkedéséről szól, az olvasó számára pedig egy kirakós játékról, aminek a végére érve megtudhatja, kicsoda is a főhős valójában. Mert Jorgot eddig folyamatosan manipulálták, átverték, hamis motivációkkal, emlékekkel, álmokkal vezették félre, tettei, céljai, de még jellemvonásai sem a sajátjai voltak. Tudom, ezek nagy szavak lesznek, de a modern fantasy irodalom egyik legizgalmasabb kérdése lehet, hogy mivé, kivé válik ő a történet végére mint ember – hogy császár lesz-e, vagy elbukik, az emellett szinte mellékes.
És ha már fantasy: Lawrence még a végén addig zsonglőrködik a műfajjal, amíg egyszercsak azon kapják magukat a kiadók és könyvesboltok, hogy címkézhetik át az egész trilógiát. Mert az már a Tövisek hercegében kiderült, hogy a sztori nem a történelem ködébe vesző múltban, és nem is valami fantáziavilágban játszódik, hanem egy posztapopokaliptikus Földön, nagyjából egy évezreddel az emberi civilizáció bukása, önpusztítása után. A Tövisek királyában ez a sci-fi vonal erősödik, ahogy Lawrence felveti, hogy a könyvben egyre nagyobb szerephez jutó természetfeletti (élőholtak, varázslatok, kísértetek stb.) hátterében nem mágia áll, hanem technológia, egy letűnt kor maradványa, szellemképe. Ettől a cselekményszövés, a hatásmechanizmus még határozottan a fantasy területén tartja a regényt, de pokoli szórakoztató, ahogy a két távoli, bizonyos paraméterek mentén mégis rokonítható alzsáner (középkori fantasy/posztapokaliptikus sci-fi) lassan összeolvad.
A könyv a hossza ellenére soha nem ül le, a fejezeteket néha megelőző kis karakterleírások, az egyes szám első személyű narrációt külső szemszögként kiegészítő Katherine naplója, a szarkasztikus humor mind üdítő adalékok a fordulatos sztorihoz, és az azt felpezsdítő vérmocskos harcjelenetekhez (Gy. Horváth László fordítása pedig természetesen kiváló). A sci-fi és a fantasy említett házasítása egyébként feldob egy nagyszerű, bár nem kifejezetten szívderítő témát is: az emberiség egyszer már (majdnem) teljesen elpusztította önmagát, és a szó szerint a középkorba visszarobbantott túlélők ennek tudatában is vannak. Ennek ellenére nem tanulnak. Az erőszak körforgása nem áll meg, a hataloméhség, a primitív gyilokösztönök ott tombolnak mindenkiben. A különbség csak az, hogy Jorgéknak (vagy utódaiknak) valószínűleg már nem lesz szükségük több ezer évre, hogy ismét kihalósdit játszanak saját magukkal, és talán ezúttal félmunkát sem végeznek majd. Ezt is lehet fejlődésnek nevezni.
